Egy hónap múlva jöjjenek vissza a házasság felbontását igazoló okiratokért. Ha addig meggondolják magukat, személyesen megjelennek, és visszavonják a kérelmet.
Amikor kiléptek az épület lépcsőjére, Zoltán hirtelen megtorpant, majd durván megragadta Katalin kabátujját.
— Hát ezt akartad? Mondd csak, most elégedett vagy? Megsimogattad a sértett büszkeségedet? Azt hitted, majd megijedek? Egy hónap múlva átveszem azt a papírt, és azonnal beadom a keresetet a vagyonmegosztásra! Elárvereztetjük a lakást, a pénzt megfelezzük! Veszek magamnak egy garzont, anyámat odaviszem, te meg maradhatsz a saját romjaid között!
Katalin kiszabadította a karját. Úgy nézett rá, mintha egyszerre sajnálná és undorodna tőle.
— Zoltán, te tényleg nem fogod fel, mi történik? Vagy csak úgy teszel?
— Mit kéne felfognom?
— Eladjátok apád házát a faluban. Azt a házat, amelynek minden deszkájában benne van a nagyapád és az apád keze munkája. A pénzt Marcell viszi el, hogy autót vegyen magának, és azzal furikázza a barátnőit. A saját anyádat pedig az én nyakamba akarod varrni, a halott szüleim lakásába, hogy én mossak utána, én hallgassam a szemrehányásait, amíg él. És közben még te prédikálsz fiúi kötelességről?
Zoltán arca megnyúlt. Egy fél lépést hátrált.
— Honnan… honnan tudsz te a ház eladásáról?
— A lakásunk falai vékonyak, Zoltán. Anyád pedig úgy ordít a telefonba, mintha a falurádión keresztül hirdetné ki a híreket. Elárultad apád emlékét, elárultál engem is, most pedig igazságosztónak próbálod beállítani magad. Menj csak az anyádhoz. Segíts Marcellnek megszámolni az előleget. Miattam pedig ne fájjon a fejed.
Ezzel hátat fordított neki, és elindult a buszmegálló felé. Egyszer sem nézett vissza.
A következő három hét olyan volt, mint valami néma ostrom, ahol mindenki a maga lövészárkában lapul.
Zoltán látványosan játszotta a sértettet. Nem szólt Katalinhoz, külön ennivalót vett magának: egy rúd füstölt kolbászt, kenyeret, bolti fagyasztott derelyét, és mindezt külön polcra pakolta a hűtőben. Katalin azonban még csak a szemöldökét sem vonta fel. Tette a dolgát, ahogy addig is: bejárt dolgozni, a fürdőben intézte az iratokat, esténként rendbe rakta a holmijait, könyveket válogatott, ruhákat hajtogatott, mintha csendben már egy másik életre készülne.
A faluban közben felgyorsultak az események.
Egyik nap felhívta Katalint Erzsébet szomszédasszonya, Klári néni, akivel még az esküvő óta jó viszonyban maradtak. Klári egyenes beszédű, régi vágású asszony volt, olyan, aki nem tűrte a képmutatást, és ha valami nem tetszett neki, azt kertelés nélkül kimondta.
— Katikám, drágám, szervusz — hadarta a kagylóba, de közben ösztönösen lehalkította a hangját. — Te csak tarts ki ott, hallod? Itt olyan dolgok mennek, hogy az ember esze megáll! Erzsi teljesen megbolondult. Tegnap valami városi népek jártak itt, nézegették a házat, méregették a telket. Marcell meg körülöttük sündörgött, vigyorgott, mint a vadalma. Azt beszélik, az előleget már oda is adták! Erzsi meg végigvonul az utcán, fenn hordja az orrát, és henceg mindenkinek: „Beköltözöm a városba a nagyobbik fiamhoz! Úri módon fogok élni, minden készen vár, Katalin meg majd körülöttem lábujjhegyen jár, úgysem tehet mást!”
— Hadd mondja, Klári néni — felelte Katalin higgadtan. — A papír mindent elbír, a nyelvnek meg nincs csontja.
— De hát hogy lehet ezt így hagyni, Katikám? Az apai házról van szó! Szegény Péter, Isten nyugosztalja, saját kezével rakta azt össze! Hát mindent Marcell feneketlen zsebébe dobnak? Az a fiú fél év alatt elveri az egészet!
— Ez az ő családi ügyük, Klári néni. Ők döntöttek így.
— Jaj, lányom, nekem rossz előérzetem van. Meglátod, még hozzád fognak kúszni. Bizony, hogy hozzád!
E beszélgetés után egy héttel Zoltán nem egyedül érkezett haza.
Szombat volt, délután kettő körül járhatott. Katalin a hálószobában törölgette a port a könyvespolcokról, amikor a bejárati ajtó hatalmas csattanással kivágódott. A következő pillanatban zajos társaság nyomult be az előszobába. Anyósa éles, parancsoláshoz szokott hangja egyetlen másodperc alatt betöltötte az egész lakást.
— Hozd csak, hozd be ide! A fal mellé tedd! Óvatosan, abban van a porcelánkészlet, pokrócba csavarva! Ha eltöritek, életetek végéig fizethetitek! Zolikám, nyisd ki a másik ajtószárnyat is, nem fér be a láda!
Katalin kilépett a folyosóra.
A bejárat mellett három óriási, kockás műanyag szatyor tornyosult, mellettük egy öreg furnérbőrönd állt, spárgával körbetekerve, és egy súlyos, vasalt sarkú faláda foglalta el az előszoba közepét. A holmik között ott magasodott Erzsébet, ünneplő gyapjúkabátban, prémgallérral, fején kötött barettel. Mellette Marcell fújtatott kigombolt pufidzsekiben, kivörösödött nyakkal, arcán pimasz vigyorral. A menet végét Zoltán zárta, kezében egy televíziós dobozzal.
Erzsébet diadalmas pillantással mérte végig Katalint, mintha hadvezérként vonult volna be egy elfoglalt erődbe.
— Na, szervusz, menyem — harsogta, és esze ágában sem volt levenni a cipőjét. — Fogadd a lakódat! Amint látod, nem húztam sokáig a költözést. Zolikám azt mondta, van itt szabad szoba. Marcell utánfutóval elhozta a holmimat. Hol tartjátok a vízforralót? Az úton mindannyian átfagytunk.
Marcell elvigyorodott, egy nehéz batyut egyenesen a világos előszobaszőnyegre dobott, aztán elnyújtva megszólalt:
— Szevasz, Kati. Akkor mondhatjuk, hogy boldog beköltözést nekünk.
Zoltán az anyja mögött álldogált, és kerülte Katalin tekintetét. A testtartásából mégis feszült diadal áradt: lám, megtörtént, most próbálj meg bármit is tenni.
Katalin nem mozdult. Egyik kezét a hálószoba ajtófélfájára támasztotta, és lassan végignézett mindhármukon.
— A holmikat szépen viszik is vissza — mondta nyugodtan, tagoltan.
Az előszobára súlyos csend telepedett. Csak Marcell nedves bakancsáról csöpögött a piszkos hólé a parkettára.
Erzsébet összehúzta a szemöldökét, az arca remegni kezdett a felháborodástól.
— Micsoda? Te nekem parancsolgatsz? Én a törvényes férjed anyja vagyok! A fiamhoz jöttem lakni! Az ő jogos lakásába!
— Ez a lakás nem az övé, hanem közös tulajdonunk — válaszolta Katalin ugyanazzal a nyugodt hanggal. — Én pedig nem adtam hozzájárulást ahhoz, hogy ön itt lakjon. Ráadásul tíz nap múlva jogerőssé válik a válásunk. Zoltán oda megy, ahová akar: vissza a faluba, albérletbe, akárhová. De ebben a lakásban idegenek nem fognak élni. Fogják a csomagokat, és hagyják szabadon a lépcsőházat.
Marcell ideges pillantást váltott az anyjával.
— Zoli, te meg mit hallgatsz? Mondd már meg neki! A házat már átadtuk, holnap költöznek be az új tulajok, a zárakat is lecserélték! Most akkor anyád hová menjen?
Zoltán előrelépett, és a dobozt ledobta a földre.
— Katalin, fejezd be ezt a cirkuszt! Minden határt átlépsz! Anyám itt marad! Ha nem tetszik, szedd össze a rongyaidat, és menj el te! Én be vagyok jelentve ide, és jogom van azt behozni, akit akarok!
— Nincs ilyen joga — szólalt meg egy higgadt férfihang a lépcsőház felől.
A félig nyitva maradt bejárati ajtón át egy magas, egyenes tartású férfi lépett be, sötét kabátban. András volt az, a helyi lakásszövetkezet elnöke, Katalin néhai édesapjának régi ismerőse. Mögötte egy fiatal rendőrkapitány állt, a körzeti megbízott, hóna alatt irattartóval.
Zoltán hangja egy pillanat alatt elhalt, az arca megnyúlt.
— András úr? Maga meg mit keres itt?
— A munkámat végzem, Zoltán — felelte szigorúan az elnök, miközben belépett az előszobába, és röviden biccentett Katalin felé. — Katalin már tegnap hivatalos bejelentést tett a lakásszövetkezetnél és a körzeti megbízottnál jogtalan beköltöztetés kísérlete miatt.