— Idegenek beköltöztetéséről van szó a másik tulajdonostárs hozzájárulása nélkül. Kapitány úr, kérem, ismertesse a helyzetet.
A rendőr egy lépéssel előbbre jött, kihúzott az irattartójából egy nyomtatványt, majd higgadtan végigmérte Erzsébet asszonyt és Marcellt.
— Kérem az irataikat. Milyen jogcímen tartózkodnak ebben a lakásban?
Erzsébet asszony a mellkasához kapott, az arca sötétvörösre váltott.
— Maguk teljesen megőrültek? Miféle jegyzőkönyv? Én az anyja vagyok! Ez itt a fiam lakása, ő a tulajdonos!
— Nem kizárólagos tulajdonos, asszonyom — felelte a rendőr rezzenéstelen arccal. — Az ingatlan-nyilvántartási adatok szerint az ingatlan osztatlan közös tulajdonban áll. Olyan személyek beköltözéséhez, akik nem tulajdonosok, valamennyi tulajdonostárs írásos, közjegyző előtt tett hozzájárulása szükséges. Ilyen dokumentum nincs. Ellenben a másik tulajdonostárs írásban tiltakozott. Ezért felszólítom önöket, hogy szedjék össze a holmijukat, és hagyják el a lakást. Ha ezt megtagadják, kénytelen leszek szabálysértési eljárást kezdeményezni önkényes birtokbavétel miatt.
Marcell hátrálni kezdett az ajtó irányába, rémülten pislogva.
— Anya… hallod, mit mond? Menjünk innen, hagyjuk az egészet a fenébe… A kocsiban nálam van a foglaló, kiveszünk neked pár napra egy panziót, aztán majd kitaláljuk…
— Miféle panziót?! — visította Erzsébet asszony, akiből ekkorra az utolsó gőg is elpárolgott. — Te ostoba, mire akarod elszórni azt a pénzt? A kocsit kell kifizetned! Zoltán, csinálj már valamit! Férfi vagy te egyáltalán? Dobd ki innen ezt a betolakodó némbert!
— Anya, elég legyen! — tört ki Zoltánból, és a feje búbjáig elvörösödött. Elviselhetetlenül szégyellte magát András előtt, a rendőr előtt, sőt a szomszédok előtt is, akik a lármára már sorra nyitogatták az ajtókat a lépcsőházban. — Könyörgöm, hallgass már el!
— Nézzék csak meg! — rikácsolta tovább az öregasszony, miközben Katalin felé bökött az ujjával. — Ez a nő az orrodnál fogva vezetett! Húsz évig játszotta a szelíd bárányt, közben meg karmokat növesztett! Verje meg az ég! Fulladj meg egyedül ebben a négy falban!
— Asszonyom, azonnal fejezze be a sértegetést! — emelte fel a hangját a kapitány. — Kifelé. Most. A csomagokat is vigyék. Fiatalember, fogja meg azokat a táskákat, ne torlaszolják el a lépcsőházat.
Marcell, aki láthatóan megrettent attól, hogy a végén még a kapitányságon kell magyarázkodnia, felkapta a kockás szatyrokat, és sietve kivonszolta őket a lépcsőfordulóba. Erzsébet asszony hangosan zihálva, az egész háznak panaszkodva indult utána, egyik kezével a korlátba kapaszkodva. Zoltán a régi faládát ragadta meg, nagy nehezen az ajtóig vonszolta, ám a küszöbnél megtorpant, és visszafordult Katalin felé.
A tekintetében nyoma sem volt megbánásnak. Csak vak, tehetetlen gyűlölet égett benne: egy olyan ember dühe, akinek mások hátán felépített kényelmes kis világa néhány perc alatt omlott össze.
— Ezt még nagyon meg fogod bánni — sziszegte összeszorított fogai között. — Eladom a részemet az első jöttmentnek. Akárkinek! Fillérekért is odaadom, de gondoskodom róla, hogy neked se legyen itt nyugtod!
Katalin félelem nélkül, egészen nyugodtan nézett rá.
— Nem fogod eladni, Zoltán. Ha meg akarsz válni a tulajdonrészedtől, először közjegyzői értesítést kell küldened nekem, benne a valós vételárral. Ha nevetségesen alacsony összeget írsz rá, másnap én veszem meg annyiért. András úr már segített előkészíteni a banki fogyasztási hitelhez szükséges papírokat. Ha pedig valami színlelt ajándékozással próbálkoznál, azt bíróságon támadjuk meg, és egy tárgyalás is elég lesz hozzá. A fenyegetéseidet most fél ház hallotta tanúként. Úgyhogy fogd a ládádat, és csukd be magad mögött az ajtót.
Zoltán megrándult, mintha még valamit oda akarna vágni, de ebben a pillanatban találkozott András súlyos, mozdulatlan pillantásával. Olyan erősen csikorgatta a fogát, hogy szinte roppant, aztán felkapta a ládát, kiviharzott a lépcsőházba, és nagy robajjal magára húzta az ajtót.
A zár kattanása élesen hasított a csendbe.
A lakásban hirtelen olyan nyugalom ereszkedett le, amilyet Katalin már hónapok óta nem érzett. Mély volt, tiszta és szinte hihetetlen.
— Köszönöm, András úr — szólalt meg halkan, az idős szomszéd felé fordulva. — És önnek is köszönöm, kapitány úr. Sajnálom, hogy végig kellett nézniük ezt a cirkuszt.
— Ugyan már, Katalin — legyintett András. — Apádat az egész környék tisztelte, és még mindig jó szívvel emlegeti. Nem fogjuk hagyni, hogy efféle hangoskodók kiszipolyozzanak. Jól tetted, hogy időben szóltál. Ha bármi történik, azonnal hívj engem vagy a szolgálatot. Bár szerintem ezek után nem nagyon mernek majd visszajönni. Behúzták a farkukat.
Miután a vendégek elmentek, Katalin elővette a vödröt, langyos vizet engedett bele, egy kevés szappant oldott fel benne, és alaposan felmosta az előszobát. El akarta tüntetni az idegen cipők sáros, durva nyomait. Lassan, módszeresen dolgozott, sávonként haladva, egészen addig, amíg a régi fapadló tompán fényleni nem kezdett.
Tíz nappal később Katalin átvette az anyakönyvi hivatalban a házasság felbontásáról szóló hivatalos okiratot.
Zoltán a saját példányáért végül be sem ment. Postán küldött kérelmet, hogy az iratot továbbítsák arra a helyi hivatalra, amelyhez ideiglenes lakcíme szerint tartozott; akkor már a nővérénél, Júliánál jelentette be magát. Később, a fáradhatatlan Klári nénitől derült ki, hogy Júlia nem engedte be az anyját állandó lakónak a házába. Mindössze egy apró, fűtetlen udvari melléképületet jelölt ki Erzsébet asszonynak, és közölte vele, hogy neki családja van, társadalmi helyzete, és nincs szüksége fölösleges emberekre a fedél alatt.
Marcell valóban megkapta az apai ház eladásából származó foglalót, és vett is belőle egy használt külföldi autót. Két hét múlva azonban a csúszós úton elveszítette az uralmát a jármű fölött, letarolt egy közlekedési táblát, a kocsi pedig javíthatatlanul összetört. Szerelésre már nem maradt pénz, a ház vevői pedig kötbért követeltek, mert a család nem költözött ki határidőre. Ekkor kezdődött közöttük a maradék aprópénz látványos felosztása, kölcsönös vádaskodással, ordítozással és botrányokkal, amelyekről a környék jó ideig élvezettel pletykált.
Zoltán eleinte még azzal próbálkozott, hogy pert indít a közös vagyon megosztásáért. Amikor azonban megtudta, mennyit kérnek az ügyvédek, és szembesült vele, hogy Katalin hivatalosan, banki hitelből kész megvásárolni az ő tulajdonrészét tisztességes piaci értéken, hamar elfogyott a lendülete. Végül nem maradt más választása, mint aláírni az adásvételi szerződést, amelyben a részét Katalinra ruházta. A kapott összegből csak egy szerény szobára futotta egy ipari övezet szélén álló társbérletben, ahol a konyhán és a fürdőszobán négy másik lakóval kellett osztoznia.
Decemberben Katalin kivett egy hét szabadságot.
A nappali falait világos, meleg pisztáciazöldre festette. Kihordatta a nehézkes, régi bútorsort, amely még az anyósa „nagylelkű” adományaként került hozzájuk, és az ablak mellé kényelmes fotelt állított egy puha fényt adó állólámpával.
A hétvége estéjén megérkezett Dóra is. Gyorsvonattal jött, három napra, csak hogy az anyja mellett lehessen. Ketten ültek a kerek ebédlőasztalnál, amelyet fehér lenvászon abrosz borított. Dóra az anyja kezét fogta, és hosszan, figyelmesen fürkészte az arcát.
— Anya, hogy vagy? Őszintén mondd meg. Nem bánod?
Katalin az ablak felé fordította a tekintetét. Odakint a fagyos, mozdulatlan levegőben nagy, puha hópelyhek keringtek lassan, majd letelepedtek a párkányra. A szobában meleg volt. Frissesség, tisztára mosott pamut és béke illata lengte be a lakást. Hosszú évek óta először nem kellett attól tartania a saját otthonában, hogy mikor tör rá valaki más rosszindulata. Nem kellett mérlegelnie minden szót, nem kellett alkalmazkodnia idegenek mohó számításaihoz.
— Egyetlen pillanatig sem bánom, kislányom — felelte Katalin.