— Egy hónap elteltével jöjjenek vissza a házasság felbontását igazoló iratokért. Ha időközben meggondolják magukat, személyesen be kell jönniük, és vissza kell vonniuk a kérelmet.
Amint kiléptek az épület lépcsőjére, Gábor hirtelen megtorpant, és durván megragadta Júlia kabátujját.
— Na, most aztán mit értél el? Mondd csak! Megsimogattad a sértett büszkeségedet? Azt hiszed, rám ijesztettél? Egy hónap múlva a kezemben lesz az a papír, és abban a pillanatban beadom a vagyonmegosztási keresetet! Elárvereztetjük a lakást, a pénzen felezünk! Veszek magamnak egy garzont, anyámat odaviszem, te meg maradhatsz a saját romjaid között!
Júlia kiszabadította a karját, és olyan mély, szinte undorral kevert szánalommal nézett rá, hogy Gábor egy pillanatra elhallgatott.
— Gábor, te tényleg nem fogod fel, mi történik? Vagy csak úgy teszel, mintha nem értenéd?
— Mit nem értek én?
— Eladjátok apád falusi házát. Azt a házat, amit a nagyapád és az apád a két kezével rakott össze. A pénzt Norbert viszi el, hogy autót vegyen magának, és abban furikáztassa a barátnőit. A saját anyádat pedig az én nyakamba akarod varrni, a halott szüleim lakásába, hogy én takarítsak utána, én hallgassam a szemrehányásait élete végéig. És közben te beszélsz nekem fiúi kötelességről?
Gábor arca megnyúlt. Fél lépést hátrált.
— Honnan… honnan tudsz te a ház eladásáról?
— A mi lakásunkban vékonyak a falak, Gábor. Anyád pedig úgy ordít a telefonba, mintha a falu hangosbemondóján keresztül közvetítene. Elárultad apád emlékét, elárultál engem is, most pedig úgy próbálsz tenni, mintha az igazságért harcolnál. Menj csak anyádhoz. Segíts Norbertnek megszámolni a foglalót. Énmiattam pedig ne fájjon a fejed.
Ezzel megfordult, és hátra sem pillantva elindult a buszmegálló felé.
A következő három hét lassú, néma állóháborúvá változott.
Gábor minden mozdulatával tüntetett. Nem szólt Júliához, látványosan külön vásárolt magának ennivalót: egy rúd füstölt kolbászt, kenyeret, bolti mirelit derelyét, és mindezt külön polcra pakolta a hűtőben. Júlia azonban még csak a szemöldökét sem vonta fel. Élte tovább a megszokott életét: elment a műszakjába, intézte az uszodai papírmunkákat, esténként pedig rendet rakott a saját holmijai között, könyveket és ruhákat válogatott, dobozolt.
A faluban közben felgyorsultak az események.
Egyik nap felhívta őt Ilona szomszédasszonya, Margit néni, akivel még az esküvő idejéből maradt meg a jó viszonyuk. Margit egyenes beszédű, régi vágású falusi asszony volt, aki a mellébeszéléstől és a képmutatástól egyaránt irtózott.
— Júlikám, szervusz, drágám — hadarta a telefonba, de azért lehalkította a hangját. — Te csak tarts ki ott, hallod? Itt olyan dolgok mennek, hogy az ember esze megáll! Ilona teljesen elvesztette a józan eszét. Tegnap itt volt valami városi társaság, nézegették a házat, méregették a telket. Norbert körülöttük sündörgött, vigyorgott, mint a fakutya. Azt beszélik, a foglalót már oda is adták! Ilona meg járja az utcát feltartott orral, és mindenkinek mondogatja: „Beköltözöm a városba a nagyobbik fiamhoz! Úri módon fogok élni, mindent elém raknak, Júlia meg majd lábujjhegyen jár körülöttem, úgysem tehet mást!”
— Hadd mondja, Margit néni — felelte Júlia nyugodtan. — A papír mindent elbír, a nyelvnek meg nincs csontja.
— De hát hogy lehet ilyet, Júlia? Az mégiscsak az apai ház! Szegény László, nyugodjék békében, minden gerendát maga emelt a helyére! Hogy lehet ezt csak úgy Norbert kedvéért elherdálni? Fél év alatt elszórja az egészet!
— Ez már az ő családi ügyük, Margit néni. Meghozták a döntésüket.
— Jaj, Júlikám, az én szívem azt súgja, hogy ezek még nálad fognak kikötni. Meglátod, odakúsznak hozzád!
Egy héttel a beszélgetés után Gábor nem egyedül érkezett haza.
Szombat volt, nagyjából délután kettő. Júlia éppen a hálószobában törölgette a port a könyvespolcokról, amikor a bejárati ajtó hatalmas csattanással kivágódott. A következő pillanatban zajos csapat zúdult az előszobába. Az anyósa parancsoláshoz szokott, éles hangja azonnal betöltötte az egész lakást.
— Hozd csak be, ide tedd! A fal mellé! Óvatosan azzal, a szerviz pokrócba van csavarva, ha eltöritek, életetek végéig fizethetitek! Gáborkám, nyisd ki a másik ajtószárnyat is, a láda nem fér be!
Júlia kilépett a folyosóra.
A bejárat mellett három óriási, kockás utazótáska hevert, mellettük egy régi rétegelt lemezből készült bőrönd, amelyet ruhaszárító kötéllel kötöztek át, továbbá egy súlyos, fából ácsolt láda, a sarkain bádoglemezzel megerősítve. A kupac közepén Ilona állt ünneplő posztókabátban, szőrmegallérral, kötött barettben. Mellette Norbert szuszogott, kigombolt pufidzsekiben, vörös nyakkal és pimasz képpel. A menet végén Gábor állt, egy televíziós dobozzal a kezében.
Ilona győzedelmes pillantással mérte végig Júliát, mintha egy hadvezér lépett volna be az elfoglalt várba.
— No, szervusz, menyem — jelentette ki hangosan, és még arra sem vette a fáradságot, hogy levegye a cipőjét. — Fogadd a lakótársat! Amint látod, nem vacakoltam sokat a készülődéssel. Gáborka azt mondta, szabad a szoba. Norbert utánfutóval segített behozni mindent. Hol van nálatok a vízforraló? Útközben teljesen átfáztunk.
Norbert elvigyorodott, ledobott egy nehéz batyut egyenesen az előszoba világos szőnyegére, majd elnyújtott hangon megszólalt:
— Szevasz, Júlia. Akkor mondhatjuk, hogy boldog beköltözést nekünk.
Gábor kissé az anyja mögött állt, és kerülte Júlia tekintetét. A testtartásából mégis valami feszült diadalérzet áradt: lám, megtörtént, most aztán próbálj bármit tenni ellene.
Júlia nem mozdult. Egyik kezét a hálószoba ajtófélfájára tette, és lassan végignézett mindhármukon.
— A holmikat visszaviszik oda, ahonnan behozták — mondta tagoltan, higgadtan.
Az előszobára súlyos csönd telepedett. Csak Norbert vizes bakancsáról csöpögött sötét olvadék a parkettára.
Ilona összevonta a szemöldökét, az arca megremegett a felháborodástól.
— Micsoda? Te kinek parancsolgatsz itt? Én a törvényes férjed anyja vagyok! A fiamhoz jöttem lakni! Az ő törvényes lakásába!
— Ez a lakás nem az övé, hanem közös tulajdonunk — felelte Júlia ugyanazzal a nyugodt hanggal. — És én nem járultam hozzá ahhoz, hogy ön itt éljen. Ráadásul tíz nap múlva jogerőre emelkedik a válásunk. Gábor úr oda megy, ahová akar: vissza a faluba, albérletbe, akárhová. De ebben a lakásban idegenek nem fognak lakni. Vegyék fel a táskáikat, és ürítsék ki a lépcsőházat.
Norbert ideges pillantást váltott az anyjával.
— Gábor, te meg miért állsz ott, mint a sóbálvány? Mondj már neki valamit! A házat már átadtuk, az új tulajok holnap költöznek be, a zárakat is lecserélték! Hová menjen anya?
Gábor előrelépett, a dobozt a padlóra hajította.
— Júlia, fejezd be ezt a színjátékot! Most már minden határon túlmentél! Anyám itt marad! Ha neked nem tetszik, szedd össze a rongyaidat, és menj el te! Én ide vagyok bejelentve, jogom van azt hozni ide, akit akarok!
— Nincs hozzá joga — szólalt meg egy nyugodt férfihang a lépcsőházból.
A félig nyitott bejárati ajtón át magas, egyenes tartású férfi lépett be sötét kabátban. András volt az, a ház lakásszövetkezetének elnöke, Júlia néhai apjának régi ismerőse. Mögötte a körzeti megbízott állt, fiatal kapitány, hóna alatt irattartóval.
Gábor azonnal visszavett a hangjából, arca megnyúlt a meglepetéstől.
— András úr? Maga mit keres itt?
— Hivatalos ügyben vagyok itt, Gábor — mondta szigorúan az elnök, miközben beljebb lépett az előszobába, és biccentett Júliának. — Júlia asszony már tegnap írásban fordult a társasházi vezetéshez és a körzeti megbízotthoz, mert attól tartott, hogy az ő beleegyezése nélkül próbálnak idegen személyeket jogellenesen beköltöztetni a lakásba.