— Kapitány úr, kérem, erősítse meg.
A körzeti megbízott egy lépést tett előre, előhúzott egy nyomtatványt az irattartójából, majd komoly tekintettel végigmérte Ilonát és Norbertet.
— Kérem az irataikat. Milyen jogcímen tartózkodnak ebben az ingatlanban?
Ilona a mellkasához kapott, az arca pillanatok alatt sötétvörösre váltott.
— Hát maguk megőrültek? Miféle jegyzőkönyv? Én az anyja vagyok! Ez itt a fiam! Ő a tulajdonos!
— Nem kizárólagos tulajdonos, asszonyom — felelte a kapitány higgadtan. — A földhivatali tulajdoni lap szerint az ingatlan osztatlan közös tulajdonban van. Bármely olyan személy beköltözéséhez, aki nem tulajdonostárs, valamennyi tulajdonos írásos, közokiratba vagy ügyvéd által ellenjegyzett magánokiratba foglalt hozzájárulása szükséges. Ilyen engedély nincs. Ellenkezőleg: a másik tulajdonostárs írásban tiltakozott. Ezért felszólítom önöket, hogy a holmijukat vigyék magukkal, és hagyják el a lakást. Ha ezt megtagadják, birtokháborítás és önkényes beköltözési kísérlet miatt intézkednem kell.
Norbert ijedten hátrált az ajtó felé, gyorsan pislogott, mintha csak most értette volna meg, hogy ebből valódi ügy is lehet.
— Anya… hallod? Menjünk innen, a francba az egésszel… A kocsiban van még az előlegből pénz, kiveszünk neked valami panziót pár napra, aztán majd kitaláljuk…
— Miféle panziót?! — visított fel Ilona, akiből egyszerre eltűnt minden korábbi fölény. — Te arra akarod elszórni a pénzt, te szerencsétlen? Neked az autóra kell fizetned! Gábor, csinálj már valamit! Férfi vagy te egyáltalán? Dobd ki ezt a jöttment nőt a lakásból!
— Anya, elég legyen! — ordított rá Gábor, miközben a füle tövéig elvörösödött. Elviselhetetlenül szégyellte magát András előtt, a rendőr előtt, és a szomszédok előtt is, akik a lármára már sorra nyitogatták az ajtókat a lépcsőházban. — Könyörgöm, hallgass már el!
— Nézzék csak, milyen lett! — rikácsolta tovább az öregasszony, és remegő ujjal Júlia felé bökött. — Ez az asszony az orrodnál fogva vezetett! Húsz éven át játszotta itt a szelíd bárányt, közben meg karmokat növesztett! Hogy ne legyen nyugta soha! Hogy egyedül pusztuljon meg ebben a négy fal között!
— Asszonyom, azonnal fejezze be a sértegetést! — emelte fel a hangját a kapitány. — Kifelé. Most. A csomagokat is vigyék. Fiatalember, fogja azokat a táskákat, ne torlaszolják el a lépcsőházat.
Norbert, falfehéren és teljesen megrémülve attól, hogy a végén még beviszik őket az őrsre, felkapta a kockás szatyrokat, és kirángatta őket a folyosóra. Ilona hangosan szuszogva, az egész házat betöltő siránkozással indult utána, egyik kezével a korlátba kapaszkodva. Gábor megragadta a nehéz faládát, kínlódva húzta az ajtó felé, de a küszöbnél megtorpant, és visszafordult Júlia felé.
A tekintetében nyoma sem volt bűnbánatnak. Csak vak, tehetetlen düh égett benne; annak az embernek a haragja, akinek mások hátán felépített kényelmes élete néhány perc alatt darabokra hullott.
— Ezt még meg fogod bánni — sziszegte összeszorított foggal. — Eladom a részemet akár az első idegennek. Olyannak adom, akivel aztán majd meggyűlik a bajod. Aprópénzért is túladok rajta, csak hogy ne legyen itt egy nyugodt napod sem.
Júlia rezzenéstelenül nézett rá, félelemnek még az árnyéka sem látszott az arcán.
— Nem fogod eladni csak úgy, Gábor. Ha meg akarsz válni a tulajdonrészedtől, előbb engem kell hivatalosan értesítened, a valódi vételár feltüntetésével. Ha nevetségesen alacsony összeget írsz bele, másnap kiváltom annyiért. András úr már segített előkészíteni a banki fogyasztási hitelhez szükséges iratokat és az előszerződést. Ha pedig valami színlelt ajándékozással próbálkoznál, azt egyetlen tárgyaláson megtámadjuk. A fenyegetéseidet most fél lépcsőház hallotta. Úgyhogy vidd a ládát, és csukd be magad mögött az ajtót.
Gábor megrándult, mintha még vissza akarna vágni valamivel, de akkor találkozott András kemény, mozdulatlan pillantásával. Olyan erősen csikorgatta meg a fogát, hogy szinte hallani lehetett a roppanást, aztán felkapta a ládát, kitántorgott vele a lépcsőházba, és dühösen magára rántotta az ajtót.
A zár kattanása után csend lett.
Olyan mély, tiszta csend, amilyen hónapok óta nem lakott ebben a lakásban.
— Köszönöm, András úr — szólalt meg halkan Júlia, és az idős szomszéd felé fordult. — És önnek is, kapitány úr. Sajnálom, hogy végig kellett nézniük ezt a jelenetet.
— Ugyan már, Júlia — legyintett András. — Az édesapádat az egész környék tisztelte. Nem fogjuk hagyni, hogy mindenféle hangoskodók kiszipolyozzanak. Jól tetted, amit tettél. Ha bármi van, azonnal hívj engem vagy az ügyeletet. Bár szerintem most egy darabig nem mernek próbálkozni. Behúzták a fülüket-farkukat.
Miután a vendégek elmentek, Júlia elővette a vödröt, langyos vizet engedett bele, kevés szappant kevert hozzá, majd gondosan felmosta az előszobát. Eltüntette az idegen cipők sáros nyomait. Lassan, módszeresen dolgozott, sávonként haladt, amíg a régi deszkapadló újra tisztán nem fénylett.
Tíz nappal később Júlia átvette a házasság felbontását igazoló hivatalos iratot.
Gábor a saját példányáért végül meg sem jelent. Postán küldött be kérelmet, hogy az okmányt továbbítsák arra a települési hivatalba, ahol ideiglenesen a nővérénél, Eszternél jelentkezett be. Később, a mindentudó és fáradhatatlan Margit nénitől derült ki, hogy Eszter nem engedte be tartósan az anyját a kertvárosi házába. Ilonának mindössze egy apró, fűtetlen melléképületet jelölt ki az udvarban, és közölte vele, hogy neki családja van, rangja van, és nincs szüksége fölösleges emberekre a házban.
Norbert, amint megkapta az apai ház eladásából származó foglalót, valóban megvette a használt külföldi autót, amelyről annyit ábrándozott. Két héttel később azonban egy jeges útszakaszon elvesztette az uralmát a jármű fölött, letarolt egy útjelző táblát, és a kocsit ronccsá törte. Javításra nem maradt pénze, a ház vevői pedig kötbért követeltek, mert a család késve költözött ki. Ezután hatalmas veszekedés kezdődött a megmaradt kevés pénz körül: egymást okolták, kiabáltak, sértegették egymást, a környék pedig napokig élvezettel tárgyalta a botrány részleteit.
Gábor egy ideig azzal fenyegetőzött, hogy pert indít a vagyonmegosztás miatt, ám amikor megtudta, mennyit kérnek az ügyvédek, és szembesült vele, hogy Júlia kész hivatalosan, banki kölcsönből, tisztességes piaci áron megvásárolni a tulajdonrészét, hamar elment a kedve a háborúskodástól. Nemigen maradt más választása, mint aláírni az adásvételi szerződést, amellyel a lakásrészét Júlia nevére íratta. Az érte kapott összegből csupán egy szerény szobára futotta egy régi, megosztott lakásban, az ipari övezet szélén, ahol négy idegennel kellett közös konyhán és fürdőszobán osztoznia.
Decemberben Júlia kivett egy hét szabadságot.
A nappali falait világos, meleg pisztáciazöldre festette. Kivitette a nehézkes, régimódi bútorsort, amely még az anyósa egykori „jóindulatú” adományaiból maradt rá, és az ablak mellé kényelmes fotelt állított, mellé pedig puha fényű állólámpát.
Az egyik hétvégi estén megérkezett Dóra is. Gyorsvonattal jött három napra, csak azért, hogy az anyja mellett lehessen. Kettesben ültek a kerek étkezőasztalnál, amelyet fehér vászonabrosz borított. Dóra a tenyerébe fogta Júlia kezét, és figyelmesen fürkészte az arcát.
— Anya, hogy vagy? Őszintén. Nem bántad meg?
Júlia az ablak felé fordította a tekintetét. Odakint, a csendes, fagyos levegőben nagy, puha hópelyhek keringtek lassan, aztán finoman megültek a párkányon. A szobában meleg volt. Frissesség, tisztára mosott pamut és béke illata lengte be a lakást. Hosszú évek óta először nem kellett idegen rosszindulattól tartania a saját otthonában. Nem kellett félve megválogatnia minden szavát. Nem kellett többé mások kapzsi számításaihoz igazítania az életét.
— Egyetlen másodpercre sem bántam meg, kislányom — felelte Júlia.