Emellett Júliától és Zoltántól is levették a szükséges mintákat. A várakozás órái végtelennek tűntek. Júlia gondolatai újra meg újra ugyanoda tértek vissza, és akárhányszor a karjában szunnyadó kislányra pillantott, a bizonytalanság újabb hulláma szorította össze a mellkasát.
Tényleg az ő Nórája fekszik ott? Vagy egy másik család gyermekét öleli?
Lilla csendesen állt mellette, a korához képest szokatlanul komoly arckifejezéssel.
– Anya… ha kiderülne, hogy valami mégis rosszul történt, akkor is szeretnénk őt, ugye?
Júlia szeme megtelt könnyel.
– Persze, kicsim. Szeretnénk. De az igazságot akkor is tudnom kell.
Két hosszú, idegőrlő nap telt el, mire végre megérkezett a vizsgálat eredménye. Júlia és Zoltán egymás kezét szorítva ültek az adminisztrációs iroda szűk helyiségében. Nemsokára belépett a labor munkatársa, kezében egy irattartóval.
– A DNS-elemzés alapján az A jelzésű újszülött, vagyis az önök gyermeke, biológiailag mindkettejükhöz tartozik – mondta tárgyilagosan. – Nem történt csere.
A megkönnyebbülés olyan erővel szakadt Júliára, hogy egy pillanatra elszédült. Szorosabban vonta magához Nórát, arcát a baba puha hajához érintette, és alig hallhatóan suttogta:
– Te az enyém vagy. Mindvégig az enyém voltál.
A laboros azonban még nem zárta le a mondandóját.
– A B jelű csecsemő, a másik Nóra Anita, egy másik házaspár kislánya. Ugyanakkor… a rendszerben keletkezett hiba nagyon közel vitt egy komoly félrecímkézéshez.
Attila úr zavartan megköszörülte a torkát.
– Belső vizsgálatot rendelünk el minden részletre kiterjedően. Ilyesmi nem fordulhatott volna elő.
Júlia Lillára nézett. A kislány aprót bólintott, diadal és megkönnyebbülés keverékével, mintha csak azt üzente volna: „Ugye, mondtam, hogy valami nincs rendben.”
Végül mindkét újszülött a saját családjával térhetett haza, épségben. Júlia lelkében azonban ott maradt annak az éjszakának a nyugtalanító lenyomata.
Egy kórháznak a biztonságról, a gondoskodásról és az életről kellene szólnia. Mégis elég volt egyetlen adminisztratív tévedés, és majdnem összeomlott benne a bizalom.
Aznap éjjel, amikor csendes külvárosi otthonuk félhomályában ringatta Nórát, halkan megszólította a férjét:
– Ezt soha nem felejtjük el, Zoltán. Ő a miénk… de hajszálon múlt, hogy másképp legyen. Mindig vigyáznunk kell rá. Bármi áron.
És bár a házra lassan nyugalom ereszkedett, Júlia tudta, hogy az a kórházi pillanat – Lilla remegő hangja, a telefon kijelzője és a két kiságy képe – élete végéig vele marad.