— Lakásavatóra — jelentette ki Nóra.
— Még asztalom sincs.
— Akkor majd a földön esszük meg. Mint régen.
Leültek a parkettára, és a tortát egy műanyag késsel vágták fel. Nóra közben csendben figyelte a barátnőjét, és pontosan látta rajta, mennyit változott. Nemcsak kívülről — bár az is feltűnő volt. A legfontosabb mégis a tekintetében történt. Nyugodt lett. Tiszta. Eltűnt belőle az a szüntelen, reszkető aggodalom, amely négy éven át ott bujkált benne.
— Tudod, mit írt nekem Gábor akkor, mielőtt letiltottam? — szólalt meg Lilla. — Azt, hogy tőled is azért költöztem el, mert sehol sem bírok megmaradni. Ő így rakta össze magában. Hogy velem van a baj. Hogy teher vagyok. Hogy bárhová megyek, előbb-utóbb mindenki meg akar majd szabadulni tőlem.
— És te mit gondoltál?
— Elhittem neki. Egyetlen estére. Ott ültem abban a kopott tapétás szobában, és azon járt az eszem: mi van, ha igaza van? Mi van, ha tényleg velem nincs rendben valami?
— Aztán?
— Aztán reggel lett. Hatkor megszólalt az ébresztő. Felkeltem, megmosakodtam, és elindultam dolgozni. Onnantól nem maradt időm ezen rágódni.
Újabb év telt el. Lilla beadta a hitelkérelmet egy saját lakásra. Jóváhagyták. Este tizenegykor hívta fel Nórát.
— Megkaptam — mondta. — Nóra. Nekem. Megadták. A lakáshitelt.
— Most sírsz?
— Nem. Most a konyha közepén állok, és két kézzel fogom a telefont, mert eggyel nem megy. Remeg a kezem. Két éve minden forintot külön számolgattam, ugyanazt a csizmát hordtam két télen át, és hetente ötször hajdinát ettem répával ebédre. És most… jóváhagyták.
— Te javíthatatlan vagy.
— Nem. Én megvalósítható vagyok. Pont ez a lényeg. Nagyon is megvalósítható.
A kulcsokat két hónappal később vehette át. Kicsi egyszobás lakás volt, de az övé. Keletre néző ablakokkal, erkéllyel, fehér falakkal. Belépett, becsukta maga mögött az ajtót, és háttal nekidőlt. Egy percig csak állt. Aztán még egyig. Aztán ötig.
Végül elővette a telefonját, és a jegyzetek között megkereste azt a régi képernyőképet. Gábor üzenetét, amelyet még a letiltás előtt mentett el: „Hallottam, hogy már a barátnődtől is elköltöztél. Ott sem tudtál megmaradni?”
— Megmaradtam — mondta ki hangosan az üres lakásnak. — Magammal maradtam meg. Az a legnehezebb.
Egy évvel később autója is lett. Nem új, használt, de rendben tartott, tiszta, és teljesen az ő nevén. Lilla beült a volán mögé, elfordította a kulcsot, majd mindkét kezét a kormányra tette.
Nóra mellette ült az anyósülésen.
— Na? — kérdezte.
— Na — felelte Lilla. — Menjünk.
— Hová?
— Mindegy. Csak úgy. Mert megtehetem.
A találkozás teljesen véletlenül történt. Egy bevásárlóközpontban, szombat délután, a második emeleten. Lilla egy kirakat előtt állt, sportcipőket nézegetett. Egy ismerős hangra fordult meg — és meglátta őt.
Gábor a szomszédos üzlet előtt ácsorgott. Mellette Tamás, a régi haverja. Az, akinek „minden összejött az életben”: lakás, autó, feleség, és még egy másik nő is valahol, akinek külön albérletet fizetett. Tamás épp valamiről magyarázott, nagy mozdulatokkal hadonászva. Gábor zsebre dugott kézzel hallgatta.
Megváltozott. Lefogyott, de nem úgy, ahogy az ember az edzéstől szokott. Inkább kimerültnek tűnt. A ruhái viszont ugyanazok voltak, mint régen. Ugyanaz a kabát, ugyanaz a cipő. Mintha körülötte megállt volna az idő.
Először észre sem vette Lillát. Csak átsiklott rajta a tekintete, aztán visszaugrott. Felismerte. Megmerevedett.
— Lilla?
— Szia, Gábor.
Tamás is odanézett. Úgy mérte végig, ahogy mindig is szokta. Új kabát, jó minőségű táska, egyenes tartás. Alig észrevehetően felvonta a szemöldökét.
— Nahát, elsőre meg sem ismertelek — mondta Tamás. — Egész… jól nézel ki.
— Köszönöm — válaszolta Lilla nyugodtan. — Hogy vagy, Gábor?
A férfi nem felelt rögtön. Úgy bámulta őt, mintha két képet próbálna egymásra illeszteni: azt, amelyik az emlékeiben maradt, és azt, amelyik most előtte állt.
— Megvagyok — préselte ki végül. — Dolgozom. Tudod, hogy van ez.
— Nem tudom. Régóta nem beszéltünk.
Tamás halkan felhorkant, aztán tett pár lépést oldalra, mintha hirtelen nagyon érdekelni kezdte volna a kirakat. Gábor egyik lábáról a másikra nehezedett.
— Egyedül vagy itt? — kérdezte.
— Igen. Dolgom volt a környéken, beugrottam utána. Lent hagytam az autót, gondoltam, sétálok egyet.
— Autót? — pislogott Gábor. — Neked van autód?
— Van. És lakásom is. Saját. Hitelre, de az enyém. Már majdnem a felét visszafizettem.
Három másodpercig teljes csend lett. Gábornak ez egy egész örökkévalóságnak tűnhetett. Valami elmozdult az arcán, mintha az izmai nem tudnák eldönteni, milyen kifejezést kellene felvenniük.
— Hát… ügyes vagy — nyögte ki végül, és ez az egyetlen szó is látható erőfeszítésébe került.