— Tudod — szólalt meg Lilla halkan. — Régóta van valami, amit szerettem volna elmondani neked. Mármint ha egyszer összefutunk. Hát most összefutottunk. Meg akarom köszönni.
— Megköszönni? — kapta fel a fejét Gábor. — Mégis mit?
— Azt az estét. Amikor én a táskámba dobáltam a holmimat, te pedig a kanapén ültél, és szépen elmagyaráztad, hogy senki vagyok. Hogy nélküled elveszek. Hogy majd a testemből fogok élni. Emlékszel?
Gábor feje aprót rándult. Nem volt se bólintás, se tagadás; inkább valami ideges, félbemaradt mozdulat.
— Szóval — folytatta Lilla — te voltál a legerősebb hajtóerő, amit valaha kaptam. Akárhányszor úgy éreztem, hogy feladom — márpedig nem egyszer jutottam el odáig —, eszembe jutott az arcod. Az a félmosolyod. A mondataid. És akkor felálltam, és mentem tovább. Mert ha megállok, az azt jelentette volna, hogy igazad volt. De nem volt igazad, Gábor. Nagyon nem.
Tamás ekkor ért vissza. Nyilván elcsípett valamennyit a beszélgetésből, mert különös tekintettel nézett rájuk: nem sajnálkozva, nem is gúnyosan, inkább zavartan, mintha rosszkor nyitott volna be valahová.
— Na jó, menjünk — mondta, és megfogta Gábor kabátujját.
— Várj már — Gábor nem mozdult. — Lilla. Te most komolyan azért jöttél ide, hogy megköszönd? Ez valami vicc?
— Nem — felelte Lilla nyugodtan. — Ez az igazság. Tényleg hálás vagyok neked. Nélküled talán még tíz évig ültem volna egy helyben, arra várva, hogy majd valaki más rendbe hozza helyettem az életemet. Te viszont meglöktél. Fájt, megalázó volt, kegyetlen. De működött.
— Úgy beszélsz, mintha szívességet tettem volna neked.
— Bizonyos értelemben igen. Csak nem azt a szívességet, amit szántál nekem. Te össze akartál törni. Ehelyett azt törted le rólam, ami visszatartott: a félelmet, a függést, a tűréshez való beteges ragaszkodást. Kiderült, hogy az ilyesféle műtét hasznos tud lenni. Pokolian fáj, de hasznos.
Gábor csak állt, Lilla pedig látta, ahogy a szemében egymást váltja a hitetlenkedés, a sértettség, a zavar, végül pedig valami sötét, fullasztó düh.
— Szóval neked bejött az élet — préselte ki a fogai között. — Örülsz magadnak. Én meg egyik hitelt görgetem a másikra. Hitelkártya, gyorskölcsön, részletfizetés a műszaki cuccokra. Minden hónap olyan, mintha hurok szorulna a nyakamra. Te meg itt állsz, és előadod, hogy én motiváltalak. Szép történet.
— Ezek a te döntéseid, Gábor. A te hiteleid, a te tartozásaid, a te választásaid. Nekem nincs közöm hozzájuk. Ahogy neked sem volt közöd az én életemhez azon a napon, amikor egyetlen táskával és harminckétezer forinttal a számlámon elmentem.
— Harminckétezer? — rekedten felnevetett. — És az mire volt elég?
— Semmire. De volt bennem annyi düh, hogy megkeressem a többit. A düh üzemanyag, Gábor. Te pedig tele tankkal adtad át.
Tamás most már erősebben húzta meg a karját.
— Gyere már, Gábor. Ennyi elég volt. Még a végén elsírod magad.
Gábor vállrándítással lerázta a kezét. Még egyszer Lillára nézett: hosszan, nehezen, úgy, mint aki mindenáron csapdát keres, de nem talál.
— Más lettél — mondta végül.
— Igen — bólintott Lilla. — Én megváltoztam. Te viszont nem. És pontosan ez köztünk a különbség.
Azzal megfordult, és elindult. Nem nézett vissza. Nem azért, mert félt volna, hanem mert nem volt miért.
Gábor ott maradt. Mellette Tamás. Körülöttük szombati nyüzsgés hömpölygött: emberek szatyrokkal, gyerekekkel, papírpoharas kávékkal. Teljesen átlagos délután volt.
— Na, ez meg mi a fene volt? — kérdezte Tamás.
— Fogd be — felelte Gábor halkan.
Tamás vállat vont.
— Én már akkor is mondtam neked, hogy nem kéne így bánnod vele. Látszott rajta, hogy nem az a fajta, aki csak úgy összeroppan.
— Te nem ezt mondtad. Azt mondtad: „Ugyan hová menne? Ül egy kicsit, aztán visszakullog.”
Tamás elhallgatott. Mert ez volt az igazság. Tényleg ezt mondta.
Gábor elővette a telefonját, megnyitotta a banki alkalmazást. A főszámlán mínusz százhatvannyolcezer forint. A hitelkártya négyszáznyolcvanezerig kimerítve. Mellette még egy négyszáznegyvenezer forintos gyorskölcsön. Bezárta az appot, és visszacsúsztatta a készüléket a zsebébe.
Lilla közben kilépett a bevásárlóközpontból, beszállt az autójába, és a kormányra tette a kezét. Elmosolyodott. Nem szélesen; csak alig, a szája sarkával, saját magának.
Aztán beindította a motort, és elhajtott.
Mögötte maradt az üzletközpont, a férfi az adósságaival és üres tekintetével, a barátja a kettős életével, valamint azok a régi mondatok, amelyeknek valaha el kellett volna pusztítaniuk őt. Nem pusztították el. Abból semmi nem vált valóra, amit Gábor jósolt neki. Valami egészen más történt meg: éppen az, amitől a férfi a legjobban tartott. Lilla boldogult nélküle. Nem könnyen. Nem elegánsan. De boldogult. És végül csak ez számított.