— Úgy gondoltuk, ha már mindennel elkészültetek, előbb-utóbb úgyis hívtok majd bennünket is — fejtegette Gábor úr, mintha a dolog a világ legtermészetesebb következménye volna.
Réka zavartan lesütötte a szemét.
— Mi… igazából nem úgy terveztük ezt a házat, hogy négyen lakjunk benne — mondta óvatosan, mert teljesen letaglózta apósáék magabiztossága.
— Ugyan már, nem vagyunk mi királyok! — legyintett nevetve Gábor. — Nekünk bőven elég lesz egy szoba is.
— Tudod, Rékácska — vette át a szót Katalin asszony —, arra jutottunk, hogy a nyugdíjunk mellé jól jönne egy kis plusz. Kiadhatnánk a lakásunkat, hiszen ha nálatok lesz fedél a fejünk fölött, fölöslegesen állna üresen.
— És ezt Leventével már megbeszélték? — kérdezte Réka, egyre kevésbé tudva leplezni, mennyire nem tetszik neki az ötlet.
— Még nem, de ugyan miért ellenezné? — felelte Gábor teljes nyugalommal. — Biztos vagyok benne, hogy nem lesz kifogása.
Réka szinte szóhoz sem jutott ettől a pimaszságtól. Amikor segítséget kért tőlük, egyetlen napot sem szántak arra, hogy melléjük álljanak. Most pedig nemcsak be akartak költözni a frissen felépült otthonukba, hanem még pénzt is kerestek volna azon, hogy a saját lakásukat bérbe adják.
A fiatalasszony érezte, hogy egyedül képtelen lesz határozottan nemet mondani nekik. Minden reményét Leventébe kapaszkodva őrizte.
— Na de hát úgy ülünk itt, mintha idegenek lennénk! — kapott észbe Gábor úr. — Legalább egy teával megkínálhatnál bennünket.
— Persze… máris hozom — válaszolta Réka halkan.
Nem sokkal később apósáék kényelmesen elhelyezkedtek a nappali étkezőasztalánál, és ráérősen kortyolgatták a teát. Ekkor megszólalt Réka telefonja.
A futár volt az. Elnézést kért, amiért elfelejtett egy órával korábban szólni, majd közölte, hogy már meg is érkezett a ház elé.
Réka kiment átvenni a televíziót. A szállítók behozták a hatalmas dobozt, letették az előre kijelölt helyre, majd udvariasan elköszöntek.
— Hűha, ez aztán méretes darab! — csodálkozott Gábor, miközben körbejárta a csomagot. — Hová kerül majd?
— Arra a falra — mutatott Réka az üres felületre.
— Remek! Esténként majd leülünk a kanapéra, és együtt nézzük a híradót.
— Ami azt illeti, mi nem terveztünk tévéantennát beköttetni — jegyezte meg Réka.
— Ne vicceljetek már! — nevetett fel az apósa. — Akkor mit fogtok bámulni rajta? A fekete képernyőt?
— Filmeket, sorozatokat, videós alkalmazásokat. Manapság már alig néz valaki hagyományos adást. Legfeljebb a nagyon régi vágású idősek — vont vállat Réka.
— Akkor ezek szerint mi azok vagyunk! — kacagott Katalin asszony. — Majd beszélek Leventével, hogy intézzen nekünk antennát.
Réka ettől kezdve szinte percenként az órára pillantott. Csendben könyörgött magában, hogy a férje ma ne maradjon bent tovább a munkahelyén. Szerencséjére Levente pontosan érkezett.
— Megjött Levente! — kiáltotta, amint meghallotta az autó motorjának ismerős hangját.
A következő pillanatban már az előszoba felé sietett, hogy elé menjen a férjének.