— A szüleid megérkeztek, és közölték, hogy hozzánk akarnak költözni — súgta Réka Leventének, miközben átkarolta a nyakát, mintha csak üdvözölné.
— Hogy micsoda?! — szaladt ki a férfi száján.
— Pszt… menjünk be, majd ők előadják neked.
Levente mély levegőt vett, aztán belépett a nappaliba.
— Hát titeket mi szél hozott? — kérdezte, igyekezve nyugodt hangot megütni.
— Gondoltuk, megnézzük végre ezt a nagy házatokat — felelte Gábor elégedetten körbepillantva. — Meg kell hagyni, nagyon szépen berendezkedtetek. Igazán tetszik nekünk.
— Nagy ház? Ugyan már — hárította el Levente. — Ha megszületik a baba, máris egészen másképp fog festeni a helyzet. Akkor minden helyre szükségünk lesz.
— Azért ne túlozz! — szólt közbe Katalin asszony. — Fent még van két szoba, ha jól láttam.
— Igen, az egyikből gyerekszoba lesz, a másik pedig vendégszoba — magyarázta Levente. — Nálunk elég gyakran alszanak barátok, néha késő estig együtt vagyunk, beszélgetünk, zenét hallgatunk… tudjátok, fiatalok vagyunk még.
— Jaj, mi a zajt egyáltalán nem szeretjük — nézett Katalin asszony jelentőségteljesen a férjére.
— Így van — bólintott Gábor. — Majd nektek is kicsit vissza kell vennetek magatokból.
Levente felvonta a szemöldökét.
— Már miért kellene?
— Rékának már elmondtuk — kezdte Gábor magabiztosan, mintha egy zseniális tervet ismertetne. — Arra gondoltunk, beköltöznénk hozzátok, a saját lakásunkat pedig kiadnánk. Abból befolyna egy kis pluszpénz. Nektek is jó, nekünk is jó.
— Hozzánk viszont nincs hová beköltözni — válaszolta Levente egyszerűen, és megvonta a vállát.
— Kisfiam, ezt most komolyan mondod? — csapta össze a kezét Katalin asszony. — A szüleidnek nem jutna egy sarok sem?
— Amikor nekünk kellett volna segítség, nektek jutott idő ránk? — kérdezett vissza Levente csendesen, de keményen. — Még a hűtőt sem tudtátok elhozni. Egyszer sem jöttetek át, amikor igazán szükségünk lett volna rátok. Most pedig hirtelen beköltöznétek, ráadásul azért, hogy a mi otthonunknak köszönhetően pénzt keressetek a saját lakásotokkal? Nem, ezt így nem lehet. Szeretlek benneteket, ezt nem vitatom, de helyünk nincs.
Gábor és Katalin asszony némán összenéztek. Egy darabig egyikük sem szólt.
— Gyere, Katalin — mondta végül Gábor röviden. — Ideje mennünk.
— Menjünk — felelte az asszony sértetten.
Felálltak, kihúzták magukat, és egyetlen szó nélkül elindultak az előszoba felé. Réka és Levente csendben kikísérték őket. Az ajtó becsukódása után még néhány pillanatig mindketten hallgattak.
Amint az autó hangja eltávolodott, Réka hirtelen a férje nyakába borult.
— El sem tudod képzelni, mennyire hálás vagyok neked — suttogta. — Bevallom, attól féltem, melléjük állsz. Mégiscsak a szüleid.
Levente megsimogatta a hátát.
— Miért tettem volna? Láttam rajtad, mennyire bántott minden alkalom, amikor nemet mondtak, amikor segítséget kértünk. És most nekem kellene gondolkodás nélkül befogadnom őket, csak mert ki akarják adni a lakásukat? Ez nem ok arra, hogy ideköltözzenek hozzánk.
— Köszönöm — Réka még erősebben simult hozzá.
— Ugyan már — mosolyodott el Levente. — Ha mindenképpen hálálkodni szeretnél, inkább adj vacsorát. Ma farkaséhes vagyok.