A szavai szinte alig hallatszottak.
Anyám ezzel szemben egyre feszültebbé vált, mintha minden mondat tovább szította volna benne a haragot.
– Ez a ház nem kizárólag a tiéd – mondta élesen.
Lilla rám emelte a tekintetét.
Abban a pillanatban pontosan éreztem, hogy az asztalnál ülők mind rám várnak.
– Kettőnké a ház – szólaltam meg végül.
– Így van – csapott le rá anyám. – A fiamnak is ugyanannyi köze van hozzá.
Lilla pár másodpercig némán maradt. Nem kapkodott, nem vágott vissza azonnal.
Aztán halkan megkérdezte:
– És ebből maga milyen következtetést vont le?
Anyám kényelmesen hátradőlt, mintha már előre tudta volna, hogy ez a mondat mindent eldönt.
– Azt, hogy Tamás nem teszi ki a saját anyját az utcára.
Ez volt az első mondat, amely valóban betalált.
Mert pontosan ismerte a gyenge pontomat.
Apám nyolc éve nem élt. Anyám azóta újra és újra emlékeztetett rá, hogy neki már csak én maradtam.
Ha kevesebbszer telefonáltam, rögtön megkérdezte, vajon elfelejtettem-e, hogy van egy anyám.
Ha karácsonykor Lilla szüleinél ebédeltünk, utána napokig sértődötten hallgatott.
Én pedig minden alkalommal engedtem valamennyit.
Csakhogy ez most nem arról szólt, hogy hol töltünk el egy ünnepi ebédet.
– A lakást már eladtad? – kérdeztem.
Anyám nem válaszolt rögtön.
Nekem ennyi is elég volt.
– Eladtad? – ismételtem meg.
– Az előszerződést már aláírtam.
Lilla arca egyetlen pillanat alatt megváltozott.
– Mikor?
– Tíz nappal ezelőtt.
– Vagyis amikor itt rákérdeztünk, mikor mész haza, te már tudtad, hogy soha nem akarsz visszaköltözni?
– Nem akartam rátok zúdítani minden apróságot.
– És hová ment volna, ha mi nemet mondunk? – kérdezte Lilla.
Anyám rám nézett, mintha a válasz magától értetődő volna.
– Tamás úgysem mondott volna nemet.
Összerándult a gyomrom.
Lilla azonban ekkor már nem anyámat figyelte.
Hanem engem.
És abban a másodpercben megértettem valamit: nem pusztán anyám döntött a fejünk fölött. Én magam is hagytam, hogy azt higgye, ezt megteheti.
– De most mondok – szólaltam meg.
Anyám megrezzent, és zavartan pislogott.
– Tessék?
– Azt mondom, nem.
– Tamás…
– Nem költözhetsz ide véglegesen.
A hangom megingott.
Nem tagadom. Nem volt bennem semmi hősiesség. Ötvenkét éves férfiként ott ültem, és mégis úgy éreztem magam, mint egy tizenkét éves gyerek, aki először mer nemet mondani az anyjának.
– Ennyi év után ezt érdemlem tőled? – kérdezte anyám.
– Anya, becsaptál minket.
– Azért, mert szükségem van rátok!
– Nem – ráztam meg a fejem. – Neked nem ránk volt szükséged, hanem egy kész megoldásra. És eldöntötted, hogy mi leszünk az, anélkül, hogy bárkit megkérdeztél volna.
Anyám felpattant a helyéről.
– Jól van.
Egy pillanatra mindenki azt hitte, ezzel lezárult az egész.
De akkor kimondott valamit, amitől még Levente arca is elsápadt.
– Akkor legalább adjátok vissza azt a pénzt, amit ebbe a házba beleadtam.
Lilla lassan felé fordult.
– Miféle pénzről beszél?
Nekem sem volt fogalmam róla, mire céloz.
– Tamás nagyon jól tudja.
– Nem tudom – mondtam azonnal.
Anyám tekintetében hirtelen bizonytalanság villant.
– A felújításra adott összegről.
– Te nem adtál nekünk pénzt a felújításra.
– Dehogynem adtam.
– Anya, öt éve vettük ezt a házat. Egyetlen forinttal sem szálltál be.
– Hatmilliót adtam nektek.
Most már mindenki minket nézett.
– Hatmillió forintot? – kérdezte Levente hitetlenkedve.
– Igen.
– Mikor történt ez?
Anyám idegesen gyűrögetni kezdte az ujjait.
– Még azelőtt, hogy megvettétek volna.
Lilla lassan visszaült a székére.
– Akkor mutassa meg az utalást.
– Készpénzben adtam.
Ekkorra már sejtettem, hogy újabb hazugság következik.
– Nekem adtad oda?
– Neked és apádnak.
Mintha jég futott volna végig bennem.
– Apa akkor már három éve halott volt.
Néma csend zuhant ránk.
Anyám lehunyta a szemét.
Mónika ekkor felállt az asztaltól.
– Judit, én most hazamegyek.
– Ülj vissza! – szólt rá anyám.
Mónika azonban nem mozdult.
– Nem – felelte. – Ez már túl sok.
Anyám rávillantotta a tekintetét.
– Te ebbe ne avatkozz bele.
– Három hete mindenkinek azt meséled, hogy Tamásék könyörögtek neked, hogy költözz ide hozzájuk.
Lilla feje hirtelen felkapódott.
– Mit mondott?
Mónika zavartan rám pillantott.
– Nekem legalábbis ezt állította. És azt is mondta, hogy eladjátok a vendégszoba bútorait, mert ő majd elhozza a sajátját.
Lilla ekkor felállt.
Lassan mozdult.
Nem emelte fel a hangját.
Nem csapott az asztalra.
Egyszerűen odament a vendégszoba ajtajához, benézett, aztán visszatért közénk.
– Judit.
Anyám meg sem rezzent.
– Most összepakolja a dolgait, és azonnal elhagyja a házamat.
Pont ebben a pillanatban torpantak meg a vendégek a konyhaajtóban.
Ugyanoda jutottunk vissza, ahonnan ez az egész történet elindult.
Anyám rám nézett.