– Ezt most nem mondhatod komolyan.
Felálltam a székről.
– De. Teljesen komolyan mondom.
– És mégis hová menjek este kilenckor?
– Leventéhez – feleltem.
Levente abban a pillanatban rábólintott, mintha csak erre várt volna.
– Gyere hozzánk, anya. Nálunk elférsz ma éjszaka.
Anyám mégsem hozzá intézte a választ. Úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.
– Én innen nem megyek el.
Lilla hangja továbbra is higgadt maradt, szinte ijesztően nyugodt.
– Ebben az esetben rendelek önnek egy taxit.
– Velem te ne beszélj ilyen hangon!
Lilla egy pillanatig sem hátrált meg.
– Három hete folyamatosan félrevezetett bennünket. Eladta a lakását, miközben már eldöntötte, hogy ide fog költözni. Vendégeket hívott a mi otthonunkba. Azt állította mások előtt, hogy mi hívtuk meg. Most pedig előállt ezzel a hatmillió forintos történettel. Mondja meg, kérem, ezek után milyen hangnemet tartana megfelelőnek?
Anyám szája megremegett.
És akkor először nem a dühöt láttam rajta.
Hanem a félelmet.
– Nem akartam egyedül maradni – suttogta.
Ez az egy mondat úgy hullott közénk, mintha valaki hirtelen lekapcsolta volna a szobában a levegőt.
Senki sem tudott rögtön megszólalni.
Anyám lassan visszaült.
– Amióta apátok meghalt, azt hittem, idővel majd könnyebb lesz. De nem lett az. Télen már délután négykor sötétedik. Hazamegyek, kinyitom az ajtót, és odabent nincs senki. Van, hogy egy egész nap eltelik úgy, hogy hozzám sem szól senki.
Levente letette a kezében tartott poharat az asztalra.
– Anya… ezt miért nem mondtad nekünk?
– Mert akkor csak sajnáltatok volna.
Lilla arcáról valamennyit eltűnt a ridegség.
De nem az egész.
– Ehelyett inkább hazugságokkal próbált mindent elintézni.
– Tudtam, hogy ha megkérdezem, nemet mondasz.
– Igen – válaszolta Lilla csendesen. – Valószínűleg nemet mondtam volna.
Anyám keserűen felnevetett, de a mosolya inkább volt fájdalmas, mint gúnyos.
– Na látod.
– De attól még kereshettünk volna valamilyen más megoldást.
Az elkövetkező egy órában már senki sem ordított.
Levente és a felesége végül magukhoz vitték anyámat. Két nagy bőröndöt beemeltünk az autójuk csomagtartójába, a többi holmija pedig másnapig nálunk maradt.
Amikor a kapu bezárult mögöttük, Lilla kiment a teraszra, és leült a lépcsőre.
Leültem mellé.
Hosszú ideig egyikünk sem mondott semmit.
– Haragszol rám? – kérdeztem végül.
– Igen.
– Megérdemlem.
– Nem amiatt, hogy idehoztad.
Felém fordította a fejét.
– Hanem azért, mert valahányszor engem bántott valami, te azt mondtad, engedjem el.
Erre nem volt válaszom.
– Én azt hittem, ezzel békét tartok.
– Nem békét tartottál – mondta. – Mindig annak engedtél, aki erőszakosabban követelte a magáét.
Ez a mondat mélyre ment.
Mert igaz volt.
A történet utolsó darabja csak a következő héten került a helyére.
Kiderült, hogy anyám valóban eladta a lakását.
Csakhogy nem azért, mert mindenáron szüksége lett volna a pénzre.
Levente talált a táskájában egy iratot: foglalót fizetett egy új építésű, kicsi lakásra Baján.
Már két hónappal korábban kinézte magának.
Amikor rákérdeztünk, akkor miért akart mégis hozzánk költözni, végül elmondta az igazat.
Az új lakás csak négy hónap múlva lett volna beköltözhető.
Nem az volt a terve, hogy örökre nálunk marad.
Ezt csak azért állította, mert rettegett attól, hogy ha bevallja, négy hónapra kérne szállást, Lilla azonnal elutasítja.
Az egészben az volt a legkülönösebb, hogy Lilla később egyszer halkan megjegyezte:
– Ha már az elején őszintén azt mondja, hogy négy hónapig nincs hová mennie, lehet, hogy beleegyezem.
Anyám tehát olyan nemet próbált hazugságokkal kikerülni, amely talán el sem hangzott volna.
Két hétig Leventééknél lakott, majd kivett egy apró garzont Szegeden.
Karácsony előtt ültünk le először újra mindannyian egy asztalhoz.
Anyám bejglit hozott.
Lilla kávét készített.
Senki sem játszotta el, hogy semmi nem történt.
Talán éppen ez volt a legnagyobb változás.
Amikor anyám egyszer megemlítette, hogy tavasszal szívesen átjönne hozzánk néhány napra, amíg az új lakását berendezi, rám nézett.
Régebben ilyenkor bizonyára azt feleltem volna:
– Majd meglátjuk.
Most azonban mást kérdeztem.
– Pontosan hány napról beszélünk?
Lilla oldalról rám pillantott.
Anyám halványan elmosolyodott.
– Ötről.
– Akkor beszéljük meg rendesen.
Nem lett belőle nagy jelenet.
Nem borultunk egymás nyakába könnyek között.
Nem változott varázsütésre tökéletessé minden.
Csak annyi történt, hogy végre mindenki kimondta azt, amit valóban gondolt.
És furcsa módon onnantól kezdve sokkal ritkábban jutottunk el odáig, hogy bárkit is ki kelljen tessékelni a házunkból.