Azt állította, Viktória a második hónapban jár.
Ez a hír Erzsébetet teljesen kizökkentette addigi álláspontjából. Évek óta vágyott már unokára, és bár Júliát kedvelte, azt sosem tudta igazán elengedni magában, hogy a házasságból nem született gyermek.
Amikor Viktória másnap reggel ismét megjelent a házban, már sokkal alázatosabbnak mutatta magát. Lehajtott fejjel beszélt, bűnbánó tekintetet erőltetett magára, közben pedig gyengéden végigsimított a hasán.
– Hibáztam – mondta halkan. – Mostanában minden apróságra túl hevesen reagálok. Az állapotom miatt… a hormonok teljesen összezavarnak.
Erzsébet arca megenyhült. István úr viszont egyetlen pillanatig sem hitt neki.
– Hol vannak az orvosi papírjai? – kérdezte szárazon.
Viktória lesütötte a szemét.
– Otthon maradtak. Elfelejtettem elhozni.
A reggelizőasztalnál Júlia némán ült. Nem szólt közbe, nem védekezett, nem kérdezett semmit. Úgy érezte, mindent hallott, amit hallania kellett. Lassan András felé fordult.
– Beleegyezem a válásba.
András keserűen felnevetett.
– Remek. Csak majd ne gyere vissza sírva, amikor rájössz, hogy semmid sincs.
Júlia felemelte a fejét, és nyugodtan nézett rá.
– Az már nem a te gondod lesz.
Felment a szobájába, elővett egy bőröndöt, és pakolni kezdett. Nemcsak ruhákat tett bele, hanem mindazt, ami még a régi önmagához kötötte. Elhatározta, hogy visszaszerzi azt az életet, amelyről a házassága kedvéért egyszer már lemondott.
István úr akkor találta meg, amikor régi ecseteket csomagolt papírba.
– Mire készülsz? – kérdezte csendesen.
– Újra festeni fogok – válaszolta Júlia. – Szeretnék nyitni egy műtermet. Olyat, ahol taníthatok is.
Az idős férfi letett elé az asztalra egy bankkártyát.
– Tekintsd kölcsönnek. Kezdd elölről.
Júlia azonnal tiltakozni akart, de István úr megelőzte.
– Majd visszaadod, ha tudod. És bár papíron hamarosan talán már nem leszel a menyem, számomra akkor is a család része maradsz.
Néhány nappal később Júlia talált egy kicsi, világos üzlethelyiséget egy forgalmas, kávézókkal és iskolákkal teli környéken. Nem volt nagy, de éppen elég volt ahhoz, hogy új kezdet legyen belőle. Saját kezével festette át a falakat, állványokat vásárolt, apró asztalokat és székeket szerzett be, majd meghirdette az első gyermekeknek szóló rajz- és festőórákat.
Miközben Júlia lassan, lépésről lépésre építette újra a jövőjét, András egészen más természetű dolgokon dolgozott. Befektetéseket íratott át egy barátja nevére, és hamis tartozási papírokat készíttetett, amelyek több százmillió forintos adósság látszatát keltették. Azt akarta elhitetni, hogy ezek a kötelezettségek még a házasság idején keletkeztek, így azok feléért Júliának is felelnie kell.
– Ha megtudja, hogy ekkora összeget követelhetnek rajta, térden csúszva fog visszajönni – mondta Viktóriának.
Viktória elégedetten mosolygott.
Csakhogy neki is volt rejtegetnivalója. Soha nem volt várandós. A terve az volt, hogy egy ismerős segítségével hamis orvosi iratokat szerez, majd az esküvő után valóban teherbe esik, és ezzel végleg bebiztosítja a helyét András mellett.
Azt azonban egyikük sem sejtette, hogy István úr már korábban átfogó vizsgálatot indított.
Egy délután az asszisztense aktákkal a kezében lépett be az irodájába.
– István úr, megtaláltuk András pénzmozgásait.
– És a terhesség? – kérdezte azonnal az idős férfi.
A férfi több dokumentumot helyezett az íróasztalra.
– Arról is megvan az igazság.
István úr elolvasta az első oldalt. Az arca megkeményedett.
– Júliának egyelőre ne szóljanak.
Becsukta az aktát.
– Azt akarom, hogy mindketten saját maguk ássák tovább a vermüket.
Mert ami abban a dossziéban volt, nemcsak Viktória tervét semmisíthette meg. András elveszíthette miatta a cégét, a vagyonát, sőt még a családja maradék bizalmát is.
Három héttel később Júlia éppen az első képeket akasztotta fel az új műtermében, amikor András váratlanul megjelent az ajtóban. Körbenézett a frissen festett falakon, az apró gyerekasztalokon, az állványokon és a világos, krémszínű helyiségen.
– Komolyan azt hiszed, ebből meg fogsz élni? – kérdezte lenézően.
Júlia nem hagyta abba a munkát.
– Neked is jó reggelt.
– Gyere haza.
A nő lassan fordult felé.
– Tessék?
András nagyot sóhajtott, mintha valami hatalmas kegyet gyakorolna.
– Gondolkodtam. Viktória mostanra kezd elviselhetetlenné válni. Felejtsük el, ami történt. Visszajössz, és minden olyan lesz, mint régen.
Júlia hosszú másodpercekig csak nézte.
– Elhoztad a szeretődet a családi vacsorára, végignézted, ahogy arcon üt, aztán most beállítasz ide, és közlöd, hogy hajlandó vagy mindent elfelejteni?
András homloka összerándult.
– Én csak helyre akarom hozni a dolgokat.
– Nem. Te azt a kényelmet akarod visszakapni, amit elveszítettél.
Ez a mondat láthatóan eltalálta. András hangja azonnal hidegebbé vált.
– Akkor majd találkozunk a válóperen. De egyvalamit ne felejts el: több mint kétszáznegyvenmillió forintnyi tartozásom van. Ha ezek a házasságunk alatt keletkeztek, könnyen lehet, hogy a fele rád száll.
Júlia ekkor először valóban megijedt, de nem engedte, hogy ez meglátsszon rajta.
– Az ügyvédem minden egyes forintot át fog vizsgálni.
András elégedetten távozott, biztosra véve, hogy sikerült megfélemlítenie.
Alig telt el negyedóra, amikor István úr telefonált.
– Mondd el pontosan, mit mondott neked.
Júlia meglepődött.
– Honnan tudja, hogy itt járt?
– Mert a fiam éppen annyira kiszámítható, amennyire felelőtlen.
Júlia elmesélte neki az állítólagos adósságokat. A vonal túlsó végén néhány pillanatig csend volt.
– Hamisak – mondta végül István úr.
– Mi?
– Nálam vannak az átutalások másolatai, az időpontok, az üzenetek és azoknak az iratoknak a bizonyítékai is, amelyeket meghamisított. Azt is tudom, hová rejtette azokat a vagyonelemeket, amelyeket el akart tüntetni.
Júliának le kellett ülnie.
– Miért teszi ezt értem?
– Mert semmit sem követtél el, amiért így kellene bánni veled. És mert ugyanolyan bűnös lennék, mint ő, ha csak azért fedezném a fiamat, mert az én nevemet viseli.
Miközben Júlia tovább dolgozott az új életén, a másik hazugság is repedezni kezdett.
Erzsébet egyik nap előzetes bejelentés nélkül ment el Viktória lakására. Amikor belépett, éppen cigarettával a kezében találta.
– Egy barátnőmé – vágta rá Viktória kapkodva.
Később megbotlott egy székben, és a hasa erősen nekicsapódott az asztal szélének. Erzsébet rémülten felsikoltott, Viktória azonban alig rezdült meg.
– Semmi baj – mondta gyorsan.
Ez a közönyös reakció végképp gyanút ébresztett András anyjában. Hazament, és felhívott egy orvost, akit a család régóta ismert. A Viktória által bemutatott iratok több jogszerű ellenőrzése után kiderült az igazság: egyik dokumentum sem hozzá tartozott.
Nem volt terhesség.
Erzsébet magánkívül ért haza a dühtől. András éppen akkor lépett be az ajtón, amikor az anyja elé állt.