Hozzászokott ahhoz, hogy ezt az életet a magáénak tekintse. Nem papíron, nem törvény szerint, hanem belül, valahol egészen mélyen. Itt lakott, az én autómmal járt, az én konyhámban ültette le a vendégeit. Aztán egyszer csak már fel sem tűnt neki, hogy mindez nem hozzá tartozik.
Valószínűleg Petrának sem tűnt fel.
A telefonja röviden pittyent a zsebében. Gábor szinte ösztönösen előhúzta, rápillantott, és láttam, ahogy alig észrevehetően megrándul a szemöldöke. Nem fordította felém a kijelzőt. Nem is kellett. Az arca elárulta helyette.
— Ő az?
Eltette a mobilt.
— Nóra, én ezt nem így akartam.
— Mit jelent az, hogy „így”?
— Hogy csak úgy kirakjanak az ajtó elé. Táskákkal. Mintha valami rossz gyerek lennék, akit megbüntetnek.
— És mégis hogyan képzelted? Három hete egy másik nőhöz jársz, nekem meg türelmesen várnom kellett volna, amíg te elegánsan bejelented, hogy „szünetre van szükségünk”?
Kinyitotta a száját, aztán inkább becsukta. Mert pontosan ezt szerette volna. Ismertem már ennyire. Hazajött volna, leült volna erre a sámlira, és mély hangon közölte volna: „Nóra, őszintének kell lennem veled.” Nekem pedig illett volna sírni, könyörögni, hogy maradjon, ő pedig nagyvonalúan távozhatott volna, mint egy bonyolult lelkű férfi, akinek fájdalmas döntést kellett meghoznia. Szép jelenet lett volna. Neki.
Csakhogy én átírtam a szereposztást.
— Petra tudja, hogy a lakás nem a tiéd? — kérdeztem.
Nem felelt. De ahogy félrenézett, abból minden kiderült.
Nem tudta.
— És az autóról mit hisz?
Csend.
— Gábor, mégis miket meséltél neki?
Felállt. A sámli élesen megnyikordult a padlón.
— Ehhez már semmi közöd.
— Igazad van. Már tényleg nincs. A kulcsokat tedd a komódra.
A telefon újra jelzett. Ezúttal már elő sem vette.
Kiment az előszobába. Én a konyhában maradtam, kortyoltam a teámat, és hallgattam a zajokat. Anyag surrogott, egy táskazár kattant, holmikat ellenőrzött. Aztán beállt a némaság. Hosszú volt, talán húsz másodpercig is eltartott.
— Betetted a kék zakómat?
— A jobb oldali táskában van. A négy nyakkendőddel együtt.
Megint hallgatás következett. Magam elé képzeltem, ahogy ott áll az előszobában, a komód mellett, rajta a kulcscsomóval, és gondolkodik. Nem rajtam. Hanem azon, hogyan fog festeni Petra ajtajában.