„Persze, tudom. Petrához csak sakkozni jártál át” vágtam rá gúnyosan, miközben férjem két utazótáskával a küszöbön állt

Hidegen megfontolt, mégis fájdalmasan felszabadító döntés.
Történetek

Két táskával a kezében. Taxival érkezve.

Petra a munkahelyén mindig vasalt öltönyben látta őt, az én autóm volánja mögött, olyan mondatokkal, hogy „nálunk épp felújítás van” meg „le kell ugranom a mélygarázsba”. Petra szemében Gábor olyan férfi volt, akinek mindene megvan. Most pedig ugyanez a férfi az előszobámban állt, és a teljes vagyona ennyi volt: két utazótáska, a telefonja, a pénztárcája meg az a kék zakó.

— Nóra.

— Igen?

— Mi lenne, ha egyelőre itt maradnék? Csak egy hétre. Amíg találok valami albérletet.

Letettem a bögrét az asztalra.

— Nem.

— Elalszom a kanapén.

— Gábor. Nem.

Egy darabig nem válaszolt.

— Kemény lettél.

— Nem lettem. Mindig ilyen voltam. Csak eddig nem vetted észre, mert nem volt rá szükségem.

Erre már nem mondott semmit. A bejárati ajtó zárja kattant. Hallottam, ahogy felemeli a táskákat, és a tompa puffanásból tudtam: nehezek. Mindent bepakoltam neki. Még azokat a régi edzőcipőket is, amelyekben hajnalonként futni járt, akkoriban, amikor még tényleg futott.

Megcsörrent a telefonom. Eszter hívott.

— Elment?

— El.

— Hogy vagy?

— Megvagyok. Teázom.

— Mézet tettél bele?

— Tettem.

— Jól tetted.

Elmosolyodtam. Aznap este először. Nem kárörömből, nem is megkönnyebbülésből. Egyszerűen csak azért, mert a barátnőm tudta: akkor kanalazok mézet a teámba, amikor valami melegségre van szükségem.

Úgy húsz perccel később kinéztem az ablakon, és megláttam Gábort a ház előtt. Ott állt a két táskával, a taxi még nem ért oda. Telefonált. A szavait nem hallottam, de a mozdulatai elárulták, hogy magyarázkodik. A szabad kezével széttárta a karját, ahogy azok szokták, akik azt mondják: „ezt nehéz elmagyarázni”. Petra bizonyára azt kérdezte, mikor ér oda, és miért nem kocsival megy.

Behúztam a függönyt.

Az előszobai komódon ott maradtak a kulcsok. Kettő a lakáshoz, egy az autóhoz, és a kis iránytűs kulcstartó, amit a tizenötödik házassági évfordulónkon adtam neki. Az iránytűt később levettem róla, és betettem egy fiókba. Nem meghatottságból. Egyszerűen jó kis tárgy volt, kár lett volna kidobni.

A víz kihűlt a kannában. Odakint szitált az eső. Valahol lent becsapódott egy taxi ajtaja.

Ennyi.

Mélyebben értjük az életet