— Tedd meg — felelte halkan, minden fölösleges szó nélkül. — De ne miattam. Magad miatt. Mert ha egy hónap múlva megint kicsúszik a szádon valami ilyesmi, akkor már nem fogok megsértődni. Egyszerűen elmegyek. Te pedig főzheted majd a kását az üres lakásnak.
Felvette a kopott pántú táskáját, ellenőrizte a cipzárt, szokásból ferdén meghúzta rajta a kezét, aztán kilépett az ajtón.
A zár alig hallhatóan kattant mögötte. A fehér boríték a parancsról továbbra is ott állt az előszobai szekrénykén, a falnak támasztva.
Gergő hosszasan nézte. És most először nem egy papírlapot látott benne, hanem mindazt, ami mögötte volt: az éjszakai riasztásokat, a gumikesztyű alatt izzadó tenyereket, a tizenegy órát egy gép mellett, a műanyag pohárban kihűlt kávét. Meg a feleségét, aki éveken át nem mondta el neki a saját életének legfontosabb részét, mert ő egyszer sem kérdezte meg igazán.
Nem akkor kerül pont valaminek a végére, amikor elhangzik egy kegyetlen mondat. Még csak akkor sem, amikor a családi asztalnál kinevetnek. A pont abban a pillanatban születik meg, amikor odabent végleg kialszik a vágy, hogy bármit is megmagyarázz.
Gergő negyven perccel Nóra távozása után hívta fel Márkot. Addig fel-alá járkált a konyhában az ablak és a mosogató között, markában szorítva a nehéz telefont, amelynek védőüvege pókhálósra repedt. Érezte, ahogy valami forró, fojtogató ingerültség kúszik fel benne.
Haragudott Nórára a nyugodt hangjáért, a félig otthagyott zabkásáért, azért az átkozott fehér borítékért, amely vádként feküdt a szekrényen. De leginkább saját magára dühöngött.
Azért, mert lebukott. Azért, mert a saját szemében is kicsinyesnek és nevetségesnek bizonyult.
Sokáig csengett a telefon. Márk végül zajosan szólt bele; a háttérben valami rádió bömbölt.
— Na, Gergőkém! Mi van veled ilyen korán? Kiheverted már a szombatot?
— Márk — kezdte Gergő, és nyelt egyet. A szája száraz volt, keserű, mintha odaégett kávé íze maradt volna benne. — Pont a szombatról akarok beszélni.
— Mi volt vele? A kacsa teljesen rendben volt. Bálint ugyan azt mondta, a nejed kicsit kiszárította, de konyakkal lecsúszott.
Gergő lehunyta a szemét. Hát ez volt az.
Az a megszokott, könnyed semmibe vevés, amellyel mindent kisebbé tettek, amihez Nórának köze volt. És amelyben ő maga is éveken át szívesen részt vett: bólogatott, vigyorgott, rájátszott, csak hogy közéjük tartozzon, csak hogy úgy tűnjön, ő irányítja a helyzetet.
— Nóra nem szárította ki — mondta tompán. — És amit a köpenykéről mondtam, az ostobaság volt. Ő nem vérnyomást méreget. Embereket hoz vissza a halál széléről.
A vonal túlsó végén mintha lehalkult volna a rádió. Márk elhallgatott pár másodpercre, aztán felnevetett, de a nevetésében már nem volt meg a korábbi magabiztosság.
— Mi van veled, haver? Otthon sarokba állítottak? Láttuk a hírt, Bálint átdobta a linket. Jó, persze, nagy dolog, ügyes a feleséged, jól járt vele a klinika. De hát mi csak poénkodtunk. Te kezdted az egészet…
— Én voltam idióta, hogy elkezdtem — vágott közbe Gergő. A hangja mélyebb lett, idegenül csengett még a saját fülének is. — Három éve csak azért maradtam életben, mert ő nyolc órán át nem mozdult mellőlem. Úgyhogy röviden: nem akarok több viccet hallani róla. Egyet sem. És ezt mondd meg Bálintnak is.
Márk egy darabig hallgatott, aztán kelletlenül mordult bele a telefonba:
— Jó, megmondom. Ne húzd fel magad. Csá.
A rövid sípolások belehasítottak a konyha csendjébe. Gergő leengedte a kezét. Nem lett könnyebb. Épp ellenkezőleg: valami szégyenletes, sajgó üresség nyílt meg benne.
Megtette, amit ígért, mégsem érzett büszkeséget. Inkább olyan volt, mintha kisgyerekként kényszerítették volna, hogy az egész osztály előtt kérjen bocsánatot egy betört ablak miatt.
Elővette a csavarhúzót, a szerszámos fiókból kihalászott egy hosszú facsavart, és kiment az előszobába. A bal oldali törölközőakasztót három perc alatt rögzítette.
A fém csikorogva fúródott a falba, a csavar feje szorosan a helyére simult, nem mozdult többé.
Gergő erősen lefelé rántotta az akasztót. Tartott. Úgy, mintha mindig is ott lett volna. A kézfejével letörölte a homlokáról az izzadságot, majd a tükörbe nézett. Fakó, kialvatlan arc bámult vissza rá.
Nóra csak este kilenc körül ért haza.
Nesztelenül lépett be. A kulcs puhán fordult el a zárban, fémes csattanás nélkül. Ugyanaz a sötétkék kabát volt rajta, amelynek vállát a nedves hó sötétebbre áztatta. A haját hanyag kontyba fogta, az arccsontja élesebbnek tűnt, a szemhéja lilásan megduzzadt, mintha valaki erősen rányomta volna az ujjait.
Hideg utcaszag, fertőtlenítő és az a sajátos, dermedt kórházi levegő áradt belőle, amelyet Gergő azóta gyűlölt, amióta ő maga is feküdt az intenzíven.
Nóra levette a cipőjét, kibújt a kabátjából, majd gépiesen a bal oldali akasztó felé nyúlt. A keze félúton megállt. Az akasztó a helyén volt.
Felakasztotta rá a kabátját.