Ujjbegyével végigsimított a csavar fején, de egyetlen szót sem szólt.
— Megerősítettem — szólalt meg Gergő a konyha ajtajából.
— Köszönöm — felelte Nóra halkan.
— Márkot felhívtam. Bálintnak pedig írtam a közös chatben, hogy többé ne legyenek ilyen idióta poénok.
Nóra elment mellette, egyenesen a fürdőszobába. Megnyitotta a csapot, folyékony szappant nyomott a tenyerébe. Gergő mögötte állt, vállával az ajtófélfának támaszkodva, és várt.
Szinte testi fájdalommal vágyott arra, hogy Nóra végre megforduljon, rámosolyogjon, és azt mondja: nincs semmi baj, elmúlt a vihar, folytathatják ugyanott, ahol abbahagyták.
— Nóra.
A nő leöblítette a habot a kezéről, majd megtörölte magát a törölközőben.
— Hallom, Gergő.
— Ennyi? Csak annyi, hogy hallod? Én megaláztam magam előttük. Bálint most azt hiszi, te packázol velem, Márk meg rám csapta a telefont. Megtettem, amit akartál! Most elégedett vagy?
Nóra lassan fordult felé. Az arca furcsán sima volt, szinte mozdulatlan, és ez a nyugalom jobban megrémítette Gergőt, mint bármilyen kiabálás vagy sírás, amire titokban számított, és amire fel is készült.
— Elégedett? — ismételte Nóra egyenletes, kimért hangon. — Te ezt valami üzletnek gondoltad? Megaláztál a barátaid előtt, csak hogy öt percig nagynak tűnhess, aztán megijedtél, hogy egyedül maradsz, gyorsan felhívtad őket néhány magyarázkodó mondattal, és most azt várod, hogy kitüntesselek az őszinteségedért?
Gergő a keskeny előszoba közepén állt, nehézkesen kapkodta a levegőt, öklei a kinyúlt melegítőnadrág zsebében feszültek, mintha egy láthatatlan ütéstől védené magát. Nem értette, miért nem töröl el azonnal öt év alatt összegyűlt megaláztatást az, hogy nagy nehezen kipréselt magából egy beismerést.
— Én helyre akarom hozni! — csattant fel majdnem kiabálva. — Mit akarsz még tőlem? Térdeljek le? Adjak fel hirdetést az újságban? Nem vagyok szent, Nóra! Igen, hülyeséget beszéltem, igen, játszottam a nagyfiút. De a férjed vagyok.
Nóra továbbra sem emelte fel a hangját, mégis minden mondata súlyosan, tompán koppant, mint fém tálcára ejtett sebészi eszköz. A tiszteletet nem lehet megvásárolni egy kínos telefonhívással, és nem lehet kijavítani egy falba hajtott csavarral sem. Mert mögötte ott állt ezernyi apró árulás: minden odavetett „ugyan, mit csinálsz te ott”, minden fölényes félmosoly idegenek előtt, és az a vastag, érzéketlen fal, amelyet Gergő évek alatt emelt Nóra valódi élete köré, miközben ő nap mint nap embereket húzott vissza a halál széléről.
— Te nem egyszerűen butaságot mondtál, Gergő — mondta Nóra, és egyenesen a szemébe nézett. — Csak végre hangosan kimondtad, mit gondoltál rólam mindvégig. Elvettél egy kényelmes lányt, aki finoman főz, hallgat, amikor vendégek jönnek, hazahozza a fizetését, és nem kéri számon senkin, hogy mennyire kimerült. Aztán amikor rájöttél, hogy ez a lány döntések közelében él, ahol néha azon múlik valakinek az élete, hogy ő mit tesz, megijedtél. Mert mellettem üresnek látszol. A köpenyes vicceid pedig csak arra szolgáltak, hogy lehúzz engem a te szintedre.
Gergő ellökte magát az ajtófélfától, mintha arcul csapták volna.
— Ez nem igaz.
— De igen — felelte Nóra, és már ment is tovább a konyhába.
Töltött magának egy pohár vizet, leült az ablak melletti hokedlire, majd előhúzott az ujja alól egy összegyűrt szalvétát, és kisimította a térdén.
A telefon kijelzője felvillant: értesítés érkezett a munkahelyi csoportból. Osztályjelentés, a súlyos állapotú betegek listája, a másnap reggeli átadás rendje.
Gergő utána ment. Nézte Nóra egyenes hátát, a vékony ujjakat, amelyek gyorsan pötyögték a választ az ügyeletes orvosnak, és úgy érezte, mintha kicsúszna alóla a talaj.
Ez a konyha hirtelen túl szűk lett a sértettségének, a megbántott hiúságának és annak a régi, magától értetődő elvárásának, hogy vacsora várja.
Szó nélkül feltette a vízforralót. A kis teáskannába abból a kakukkfüves leveles teából szórt, amelyet Nóra szeretett, ráöntötte a forró vizet, majd a csészét elé tette az asztalra. Nem szólt hozzá semmit. Nem várt érte dicséretet, még egy pillantást sem.
Nóra felemelte a tekintetét a képernyőről. Hosszan nézte őt; a pillantása tiszta volt, józan és mérlegelő.
— Köszönöm — mondta végül, és két tenyerével körbefogta a meleg csészét.
Nem volt ez békülés. Megbocsátás sem. Csak egy új valóság törékeny, nehéz kezdete, amelyben Gergőnek vagy meg kellett tanulnia maga mellett egy vele egyenrangú embert látni, vagy el kellett mennie.