A közös számláról eltűnt összeg elég jelentős volt ahhoz, hogy ne lehessen félvállról venni, de nem akkora, hogy Gábor komolyan hihette volna: Nóra nem fogja észrevenni.
Nóra mégsem kezdett vallatásba. Nem támadt rá, nem kérdezte meg, mire kellett neki a pénz, és nem követelte azonnal, hogy tegye vissza. Egyszerűen átutalta a külön számlájára azt a részt, amely a megmaradt összegből őt illette, elmentette a banki kivonatot, majd kivárta, mikor szólal meg Gábor magától.
— Még mit sikerült felmérned? — kérdezte végül a férfi.
— Mindent, ami egy vagyonmegosztásnál szóba jöhet.
— Nincs is annyi közös vagyonunk.
— Van autó, vannak megtakarítások, és ott vannak a házasság alatt vásárolt műszaki dolgok. A háztartási gépek és kütyük nem érdekelnek. Vidd a tévét, a kávégépet, a játékkonzolt meg azt a méregdrága grillt is, amit összesen háromszor használtál.
— Igazán nagylelkű vagy.
— Nem nagylelkű vagyok, hanem józan. Bíróságon vitatkozni egy csomó lakásban lévő holmin többe kerülne, mint újat venni helyettük.
Gábor az asztalra könyökölt, és kissé előrehajolt.
— Tehát már el is döntötted, hogy bíróságra megyünk?
— Kiskorú gyerekünk nincs, de házasság alatt szerzett vagyonunk igen. Ha meg tudunk egyezni, és rendesen leírjuk, ki mit kap, akkor a válás közös megegyezéssel sokkal egyszerűbb lesz. Ha viszont vitatkozni kezdesz az autóról, a pénzről vagy az én lakásomról, akkor a vagyonmegosztást majd a bíróság előtt kell rendezni.
— Úgy beszélsz, mint egy ügyvéd.
— Úgy beszélek, mint valaki, aki képes elolvasni és megérteni a papírokat.
Gábor arcáról lassan eltűnt a sértett férj szerepe. Óvatosabb lett. Most először nem játszotta meg, hogy ő az, akit méltatlanul támadnak, hanem szemmel láthatóan számolni kezdett.
— Miféle megtakarításról beszélsz? — kérdezte.
— Arról, amelyikről múlt csütörtökön eltűnt egy nagyobb összeg.
A férfi ujjai megmerevedtek az asztallapon.
— Kellett egy kis pénz az első időkre.
— Kinek az első időire?
— Az enyémre.
— Akkor miért gondoltad úgy, hogy a közös pénz fele egy az egyben a tiéd?
— Vissza akartam rakni.
— Mikor?
— Miután eladom az autót.
— Az autót is nélkülem akartad eladni?
— Az én nevemen van.
Nóra elővett a mappából egy újabb lapot, és nyugodtan elé csúsztatta.
— A hirdetés három napja került fel. A képek a barátod irodája előtt készültek. Az ár alacsonyabb, mint amit a piacon kérhetnél érte. A vevőnek azt írtad, egy héten belül le tudjátok zárni az adásvételt.
Gábor kikapta a kezéből a papírt, és rögtön felismerte a saját hirdetésének kinyomtatott változatát.
— Te nyomoztál utánam?
— Nem. Egy olyan telefonszámot adtál meg, amit ismerek, és egy nyilvános oldalon hirdettél. Kevesebb mint egy perc volt megtalálni.
A férfi hátradőlt a széken. Ettől a pillanattól kezdve már nem lehetett úgy beállítani a helyzetet, mintha Nóra túlérzékeny lenne, vagy félreértette volna a történteket.
— Én csak azt akartam, hogy ez az egész nyugodtan menjen — mondta Gábor.
— Nálad a nyugalom azt jelentette, hogy eladod az autót, leveszed a pénzt a számláról, megtartod az én lakásomat, engem pedig elküldesz anyámhoz?
— Én nem mondtam, hogy erővel akarom elvenni a lakásodat.
— Nem is ezt mondtam. Hanem azt, hogy megkérdezted az ingatlanostól, hogyan lehetne eladni a beleegyezésem nélkül.
Gábor arca egy pillanat alatt megváltozott.
— Olvastad az üzeneteimet?
— Nyitva hagytad őket a közös számítógépen.
— Az magánügy.
— Az a pillanat, amikor valaki az én ingatlanom felett próbál rendelkezni, már nem magánügy.
Gábor felállt, és járkálni kezdett az ablak meg az ajtó között. Nem csapkodott, nem hadonászott, nem emelte fel a hangját. Elég okos volt ahhoz, hogy felfogja: innentől minden rosszul megválasztott mondat tovább ronthat a helyzetén.
— Rendben — szólalt meg végül. — Igen, tényleg azt gondoltam, hogy hét év házasság után legalább valamilyen kárpótlás jár nekem.
— Kárpótlás miért?
— Azért, mert én is beletettem a magamét az életünkbe. Vettem dolgokat a lakásba. Felújításokra költöttem. Segítettem anyádnak.
— Én is beletettem a magamét. Főztem, intéztem az utazásainkat, foglalkoztam a papírokkal, segítettem az apádnak a balesete után, hónapokon át vittem kezelésekre. Most tényleg el akarjuk kezdeni egymásnak kiszámlázni a közös életünket?
— Ne forgasd ki.
— Akkor mondd ki pontosan, mit követelsz.
Gábor elhallgatott. Pontosan megfogalmazott követelése nem volt. Arra számított, hogy Nóra megzavarodik, kétségbeesik, kapaszkodni kezd a kapcsolatba, vagy legalább abba, hogy békésen, botrány nélkül váljanak el. Úgy hitte, ha ő mondja ki először a válás szót, akkor Nóra kerül gyengébb helyzetbe.
Csakhogy Nóra nem kérte, hogy magyarázza meg az okokat. Nem faggatta, van-e valakije. Nem akarta hallani, mikor múlt el a szerelme. Azonnal olyan terepre terelte a beszélgetést, ahol Gábornak semmiféle előnye nem maradt: papírokhoz, számokhoz, tényekhez.
— Van valakid? — kérdezte Nóra.
Gábor azonnal megfeszült.
— Ennek most már mi jelentősége van?
— A vagyonmegosztás szempontjából semmi. Az időzítés megértéséhez viszont nagyon is van.
— Nem tartozom elszámolással.
— Nem. De ha nem válaszolsz, abból indulok ki, hogy ezt a döntést már rég meghoztad, és volt időd előkészíteni mindent.
Gábor visszaült.
— Van egy nő — mondta végül. — Télen ismerkedtünk meg. Egészen mostanáig nem volt köztünk semmi komoly.
— Tudja, hogy a lakás az enyém?
A férfi felnézett rá.
— Ez hogy jön ide?
— Tehát nem tudja.
— Nem beszéltem vele a tulajdoni lapokról.
— De azt mondtad neki, hogy a válás után itt maradsz.
Gábor nem felelt.
Nóra bólintott, mintha éppen most kapta volna meg az utolsó hiányzó számot a képlethez.
— Így már világos, miért próbáltál jogot gyártani az én lakásomra.
— Nem gyártottam semmit.
— Már odaígértél neki egy otthont, ami nem a tiéd.
— Ne keverd bele Petrát.
— Nem én keverem bele. Te hoztad be ebbe a történetbe akkor, amikor terveket kezdtél szőni az én tulajdonommal.
Gábor összevonta a szemöldökét.
— Honnan tudod a nevét?
— Az ingatlanos az üzenetekben gratulált neked a Petrával közös új életedhez. Elég bőbeszédű szakembert választottál.
Gábor végighúzta a kezét az arcán.
— Tehát tudtál mindent, és hallgattál?
— Arra vártam, meddig mész el.
— Próbára tettél?
— Nem. Lehetőséget adtam rá, hogy magadtól megállj.
— És mire jutottál?