Odakint pontosan az a látvány fogadta, amire számított: Gábor állt ott gyűrötten, kialvatlan arccal, mintha az anyja kanapéja egyetlen éjszaka alatt éveket öregített volna rajta. Mellette pedig ott magasodott Katalin is.
Az asszony olyan mereven tartotta magát, akár egy tábornok, aki épp rohamra készül. Vonásain egyszerre ült sértett felháborodás és mártír anyai szenvedés; olyan képet vágott, mintha nem látogatóba jött volna, hanem igazságot szolgáltatni. A karjában egy termetes műanyag ételhordót szorított, nyilvánvaló hadifelszerelésként: utánpótlást a „halálra éheztetett” fiacskájának.
Nóra nem kapkodta el az ajtónyitást. Mozdulatlanul állt még egy darabig, hagyta, hogy újra és újra megszólaljon a csengő, és csendes elégtétellel figyelte, hogyan fogy el odakint a türelmük. Csak ezután fordította el komótosan a kulcsot, résnyire tárta az ajtót, majd megállt a küszöbben úgy, hogy testével elzárta az utat.
– Miben segíthetek? – kérdezte hűvösen, mintha két teljesen idegen ember állna előtte.
Katalin arca egy pillanatra megdermedt. Úgy látszott, ennyi arcátlanságra nem készült fel. A következő másodpercben már meg is próbálta félretolni Nórát, hogy bejusson.
– Miféle hang ez?! – csattant fel. – Azonnal engedj be! Azért jöttem, hogy a saját szememmel lássam, milyen állapotok között tartod a fiamat! Gáborkám mindent elmesélt! Hát semmi szégyen nincs benned? A férjedet sanyargatod? Éhezteted?
– Én nem sanyargatok senkit – felelte Nóra feltűnően nyugodtan, és egy centit sem hátrált. – A maga Gáborkája nagykorú ember. Keze van, lába van. Ha éhes, tud magának ételt készíteni. Vagy rendelhet. Vagy végső esetben hazaszaladhat az anyjához, ahogy most is tette. Úgyhogy a válság elhárult.
Gábor, aki addig anyja mögött próbált minél kisebbnek látszani, végre összeszedte magát.
– Nóra, fejezd már be ezt a jelenetet! – morogta. – Anya azért jött, hogy rendbe hozza köztünk a dolgokat. Te meg úgy viselkedsz, mintha mindenkinek neki akarnál ugrani!
– Köztünk nincs mit rendbe hoznia – mondta Nóra. A tekintete aztán Katalinra siklott, aki ismét megpróbált oldalról benyomakodni. – És kérem, ne taszigáljon. Ez az én lakásom. Én döntöm el, ki léphet be, és ki marad kint.
Katalin azonban nem tartozott azok közé, akik egy kimondott „nem”-től megtorpannak. Összeszorította a száját, előrelendült, és minden tekintélyét meg testi erejét bevetve egyszerűen a fal felé nyomta a menyét. Nóra válla tompán nekiütődött az előszoba szélének, Katalin pedig máris úgy vonult be, mintha elfoglalt területre tenné be a lábát. Gábor engedelmesen osont utána.
– Tessék, anya, nézd meg! – tárta szélesre Gábor a hűtő ajtaját, szinte színpadias mozdulattal. – Látod? Semmi! Teljesen üres! Még a pókok is elköltöztek belőle! Mindent eldugott előlem!
Katalin belesett a hűtőbe, és olyan rémült arcot vágott, mintha valami katasztrófa helyszínére érkezett volna. A polcon árválkodó néhány virsli és a kiszáradt kenyérszeletek látványa azonnal igazolta a fejében Gábor minden tragikus beszámolóját.
– Te jó ég! – kapta a kezét a mellkasához. – Ez már valami kegyetlenség! Éhen akarod veszejteni a saját férjedet! Hol az étel, te szívtelen nő? Hová rejtetted?
– Oda, ahová való – lépett be Nóra is a konyhába, közben óvatosan megmasszírozta az előbb beütött vállát. – A balkonra. És mielőtt megkérdezné: igen, az én holmim. Az én pénzemből vettem.
– A te pénzedből? – Katalin hangja élesen pattant. – És az nem számít, hogy a fiam rád áldozta az élete legszebb éveit? Dolgozik, robotol, fenntartja ezt a családot!
Nóra szája sarkában halvány, keserű mosoly jelent meg. Fenntartja – ismételte magában a szót, miközben eszébe jutott Gábor fizetése, amelynek jelentős része számítógépes játékokban és haverokkal megivott sörökben tűnt el.
Katalin ezután mintha Nóra már nem is létezne, határozott léptekkel a balkonajtóhoz ment. Megrántotta a kilincset, de az ajtó nem mozdult.
– Nyisd ki – utasította.
– Nem.
– Azt mondtam, nyisd ki! – emelte meg a hangját Katalin. – Különben esküszöm, betöröm!
És valóban nekiesett a műanyag ajtónak. Rángatta, cibálta, a keret megremegett, de a zár tartott. Amikor végre felfogta, hogy ezzel nem jut előrébb, villámgyorsan taktikát váltott. Diadalmas mozdulattal az asztal közepére tette a magával hozott ételhordót.
– Nem baj – jelentette ki fennhangon. – Amíg én élek, az én fiam nem marad éhesen. Hoztam neki fasírtot. Rendeset. Házit. Nem olyan semmit, amivel egyesek kiszúrják az ember szemét.
Lepattintotta a doboz fedelét. A konyhát azonnal betöltötte a sült hagyma, a hús és a zsír nehéz, erőteljes illata. A dobozban tizenkét szép, egyforma, aranybarnára sült fasírt sorakozott katonás rendben. Katalin szemében ez nem egyszerű étel volt, hanem bizonyíték, fegyver és zászló egyszerre. Elővett egy tányért, három darabot ráhelyezett, majd betette a mikróba.
– Mindjárt jó meleg lesz, drágám, és végre ehetsz valami rendeset – duruzsolta Gábornak, miközben gyengéden megveregette a vállát. Aztán Nóra felé fordult, és a hangja újra hideg acéllá keményedett. – Te pedig figyelj jól. Így kell gondoskodni egy férjről. Nem úgy, hogy rendetlenség van, koszos edények állnak mindenfelé, és a lakásban még ételszag sincs. Szégyellhetnéd magad.
A mikró csipogása jelezte, hogy a „mentőakció” sikerrel lezárult. Katalin ünnepélyes arccal kivette a gőzölgő tányért, amelyről csábítóan szállt fel a hús illata, majd nagy körültekintéssel letette Gábor elé. A férfi azonnal villát ragadott. A tekintete felragyogott, mintha nem is ebédhez, hanem győzelmi lakomához készülne.
Ez volt az ő nagy pillanatuk. A jelenet, amelyben végre látványosan bebizonyíthatják Nórának, hogy asszonyként, háziasszonyként, feleségként teljes kudarc.
Gábor már előre is nyújtotta a villát az első fasírt felé, hogy leválasszon belőle egy forró, szaftos falatot. Csakhogy a mozdulat félúton megállt. Nóra ugyanis ekkor odalépett az asztal mellé. Az arca nyugodt maradt, már-már közönyös. És ez a mozdulatlan higgadtság baljósabbnak tűnt, mint bármilyen kitörő vihar.
A következő pillanatban már mozdult is.