Egyetlen, alig követhető mozdulattal Nóra elragadta a fasírtos tányért Gábor elől. A férfi döbbenten pislogott, a villája pedig éles, kellemetlen csikorgással végighúzódott a hirtelen üressé vált asztallapon. Katalin, aki addig önelégült mosollyal figyelte a jelenetet, egy pillanatig még azt sem értette, mi történt. A konyhára bénult, értetlen csönd telepedett.
Aztán olyasmi következett, ami már messze túlmutatott egy hétköznapi családi veszekedés keretein.
Nóra nem ordított. Nem vágott földhöz tányért, nem csapkodott, nem esett hisztériába. Az arca olyan merev és kifejezéstelen maradt, mintha kőből faragták volna. Felemelte az egyik fasírtot — még forró volt, zsíros, puha és szaftos —, majd lassú, kimért mozdulattal rányomta a mosogató fölötti konyhaszekrény makulátlanul fehér, fényes ajtajára. Hideg, fegyelmezett dühvel szétmázolta rajta. A tiszta felületen pillanatok alatt ocsmány, barnás pacává terült szét a hús, hagymadarabokkal és ázott kenyérmorzsákkal együtt.
— Te… te mégis mit művelsz?! — Katalin tért magához elsőként. A hangja a mondat végére éles visításba fordult.
Gábor felpattant a székről, és a tányér után kapott, de Nóra könnyedén félrefordult előle. A következő fasírt a hűtő ajtaján csapódott szét, hosszú, zsíros csíkot hagyva maga után éppen az alatt a törökországi hűtőmágnes alatt, amelyet még a nászútjukról hoztak haza. A harmadikat Nóra a kezébe vette, egészen közel lépett Gáborhoz, és minden sietség nélkül, erősen beledörzsölte a férfi hófehér pólójának mellrészébe. Gábor hátratántorodott, majd dermedt arccal meredt a terjedő zsíros foltra, mintha nem is étel, hanem vér áztatta volna át az anyagot.
— Tehát az én levesem moslék volt, az anyád fasírtja viszont maga a gasztronómiai csoda? — kérdezte Nóra halkan, de minden szó úgy koppant, mint az ítélet. — Akkor egyél az anyádnál. Az én asztalomhoz pedig többé ne ülj le. Nem azért mentem férjhez, hogy a nyavalygásodat és a lenézésedet tűrjem, mint valami cseléd.
Nem sikoltás volt ez. Nem összeomlás. Nem könyörgés. Kimért, száraz ítélethirdetésnek hangzott.
Katalin ekkor nekiugrott, hogy kirántsa Nóra kezéből a tányért — azt a tányért, amelyen az ő diadalának jelképei sorakoztak, most pedig meggyalázva pusztultak el egymás után.
— Hagyd abba, te megőrültél! — rikácsolta. — Ez étel! Az én fasírtom!
Nórát azonban már nem lehetett feltartóztatni. Egy határozott mozdulattal félretaszította az anyósát, és folytatta. A negyedik fasírt a mikró üvegajtaján kenődött szét. Az ötödik a csempézett falon hagyott ocsmány, zsíros nyomot. A hatodikat pedig teljes erőből Gábor elképedt arcába nyomta, amikor a férfi újra megpróbált elé állni. Húsdarabok tapadtak az arccsontjára, zsír csorgott az állára. Gábor mozdulatlanná dermedt; képtelen volt felfogni, hogy ez vele történik. Csak a forróságot érezte a bőrén, meg azt az undorító, csúszós masszát, amely az arcára simult.
Katalinból ekkor olyan hang szakadt fel, mintha sziréna szólalt volna meg. De nem a fiát nézte. Nem is Nórát. A tekintete a fasírtokon függött, pontosabban azon, ami maradt belőlük: zsíros, szétnyomott foltokon a bútorokon, a falon, a ruhán. Számára ez olyan volt, mintha valami szent dolgot gyaláztak volna meg. A fáradsága, a gondoskodása, a fölényének legfontosabb bizonyítéka — mindez most szemétként kenődött szét a konyhában.
Nóra közben úgy mozgott, mint egy gép. A hetedik, a nyolcadik és a kilencedik fasírt sorban csúnya, maszatos csíkokká változott a konyha különböző felületein. A tizedik és a tizenegyedik a padlón végezte, tompa, zsíros placcsanással a világos laminált burkolaton. Végül már csak egyetlen darab maradt. A tizenkettedik. A legszebbre sült, legpirosabb, legétvágygerjesztőbb.
Nóra két ujja közé csippentette. Odalépett a kábultan álló Gáborhoz, aki még mindig az arcáról próbálta letörölni a húsmaradékot. A nő megragadta a pólója nyakát, meghúzta, majd a fasírtot erővel begyömöszölte a gallér alá, egyenesen a nyakához.
— Tessék — sziszegte. — Fulladj meg a mesterművetektől.
Gábor felüvöltött. Nem is igazán a fájdalom miatt, hanem a megaláztatástól és az undortól, ahogy a forró zsír végigfolyt a hátán.
Katalin ekkor mintha újra megtalálta volna a hangját.
— Hálátlan, aljas nőszemély! Én téged… — üvöltötte, és a táskájával Nóra felé lendült.
Nóra azonban már nem maradt a konyhában. A következő pillanatban a folyosón termett, és szélesre rántotta a bejárati ajtót.
— Ki innen! — Ezúttal már valódi kiáltás szakadt fel belőle. Erős volt, tiszta, és olyan mélyről jött, mintha éveken át gyűlt volna benne. — Azonnal kifelé! Mind a ketten!
Megragadta Gábort a tarkójánál, úgy, mintha egy neveletlen kölyköt kapna el, és teljes erővel kilökte a lépcsőházba. A férfi megbotlott, kis híján el is esett. Katalin utána hátrált ki, közben átkokat szórt, és még mindig zihált a felháborodástól.
— Ezt nem úszod meg! Ezt még keservesen megbánod!
— Takarodjanak! — ordította Nóra, majd felkapta az asztalról az üres műanyag dobozt.
Olyan erővel hajította ki, hogy az a becsapódó ajtón dörrenve vágódott, a hangra szinte megremegett a levegő, aztán a doboz Katalin lába elé pattant a lépcsőház kövére.
Nóra bevágta az ajtót, és ráfordította a kulcsot. Aztán még egyszer. Majd harmadszor is, ütközésig. Csak ezután támaszkodott háttal az ajtónak. Nehézkesen, kapkodva vette a levegőt. Odakintről Gábor és az anyja tompa kiabálása hallatszott át a falakon és az ajtólapon keresztül, de a szavak már nem jutottak el hozzá. Mintha víz alól hallotta volna őket. Mintha már nem is róla szóltak volna.
Néhány perc múlva lassan visszament a konyhába. Megállt középen, és körbenézett.
A helyiség csatatérre emlékeztetett. Zsíros pacák éktelenkedtek a hófehér bútorokon, szétnyomott fasírtmaradékok hevertek a padlón, a hűtőn, a falon, a mikró üvegén. A pirított hagyma és a sült hús szaga összekeveredett valamivel, ami már nem ételszag volt, hanem évek alatt felgyűlt gyűlölet, megalázottság és fáradtság fullasztó párája.
Ez a konyha már nem az otthona volt. Inkább annak az életnek a romja, amelyben túl sokáig próbált megfelelni, tűrni, hallgatni.
És miközben Nóra a fasírtokkal bemocskolt pusztítást nézte, hosszú évek óta először nem érzett sem félelmet, sem szégyent, sem bűntudatot. Csak egy élesen csengő, süket üresség maradt benne, és valami furcsa, torz megkönnyebbülés.
A háború véget ért.
És ebben a háborúban senki sem győzött.