Nem sokkal később, november utolsó napjaiban Zoltán bácsi kórházba került. Anna mindennap bement hozzá; volt, hogy késő estig maradt, máskor pedig az egész éjszakát a kórteremben töltötte. Levente rokonai csak ekkor szembesültek azzal, mennyire komoly a helyzet, és ettől kezdve szinte előadásba illő fájdalommal jelentek meg a betegágynál.
— Drága Zoltán bácsi — sírdogált Vivien, zsebkendőt szorongatva —, maga meg fog erősödni, meglátja! Mi mind nagyon szeretjük!
— Zoltán, kedvesem — sopánkodott Erika asszony —, mihez kezdünk maga nélkül? Hiszen maga nekünk majdnem olyan, mintha az apánk volna!
Norbert kissé hátrébb húzódva álldogált. Nem szólt semmit, Anna mégis észrevette, milyen mohó figyelemmel böngészi az orvosi papírokat, mintha a sorok közül akarná kiolvasni, mennyi ideje lehet még az idős férfinak.
Amikor végre kettesben maradtak, Zoltán bácsi halkan magához intette Annát.
— Figyelj rám — mondta rekedten. — Holnap aláírom a végrendeletemet. Mindent rád hagyok.
Anna elsápadt.
— Zoltán bácsi, ilyet ne mondjon! Vannak rokonai, ott vannak az unokaöccsei…
— Vannak unokaöccseim — bólintott fáradtan az öreg —, akik az elmúlt években leginkább pénzforrásnak néztek. És vagy te, aki soha semmit nem vártál cserébe, csak törődtél velem.
— De ezt nem fogják elfogadni! Levente sem fogja megérteni…
— Akkor majd megmagyarázod neki. Vagy nem magyarázod meg, ahogy jónak látod. Annácska, hetven év alatt egy dolgot megtanultam: annak kell jutnia a vagyonnak, aki rászolgált. Márpedig az szolgált rá, aki nem tartotta a markát.
Zoltán bácsi decemberben halt meg, alig két héttel azután, hogy kórházba került. A temetést nagy pompával rendezték meg, a család pedig látványosan gyászolt, mintha minden könnycseppjüket mások tekintetének szánták volna. Anna távolabb állt tőlük. Csendesen, befelé fordulva siratta azt az embert, aki az évek során az egyetlen igazi barátjává vált.
Egy héttel később került sor a végrendelet felolvasására. A közjegyző röviden ismertette az irat tartalmát: Zoltán Szokolov teljes hagyatéka — a fővárosi lakás, a vidéki ház, a két gépkocsi és a jelentős bankbetétek — Anna Szokolovára száll.
A helyiségben olyan súlyos némaság támadt, hogy szinte hallani lehetett a levegő rezdülését.
— Ez képtelenség! — Erika asszony volt az első, aki magához tért. — Itt valami tévedés van! Mi vagyunk a családja!
— A végrendelet minden jogi feltételnek megfelel — felelte higgadtan a közjegyző. — Zoltán úr a dokumentumot beszámítható állapotban, teljesen tiszta tudattal írta alá.
— De miért éppen ő?! — csattant fel Vivien. — Hiszen ő senki! Egy vidékről idekerült nő, aki beleragadt a családunkba!
Norbert továbbra is hallgatott, ám az arcán végigfutó indulat mindennél beszédesebb volt.
Amikor kiléptek a közjegyző irodájából, Levente Anna mellé lépett.
— Anna, ugye te is belátod, hogy a bácsi már beteg volt? Lehet, hogy nem is fogta fel igazán, mit tesz.
— Levente, teljesen világosan gondolkodott — válaszolta Anna. — Nem egyszer beszéltünk erről.
— De ez akkor is igazságtalan! — emelte fel a hangját a férje. — Mi vagyunk az unokaöccsei! Én a keresztfia voltam! Norbert még a fiát is róla nevezte el!
— És ez önmagában mire jogosít fel bárkit? — kérdezte Anna hidegen. — Hat éven keresztül mindannyian megmutathattátok volna, mit jelent nektek Zoltán bácsi.