Ehelyett csak olyankor jutott eszetekbe, amikor szükségetek volt valamire: kezes kellett egy kölcsönhöz, pénz a lakásra, támogatás az autóhoz… De ki maradt mellette, amikor megbetegedett? Ki hallgatta meg? Ki ült oda hozzá úgy, hogy nem kért cserébe semmit?
— Te az egészet kitervelted! — csattant fel Vivien éles hangon. — Körüludvaroltad, hogy rád hagyjon mindent!
— Azért voltam mellette, mert rendes, tisztességes ember volt — felelte Anna. — Ebben a családban ő volt az egyetlen, aki soha nem nézett le, nem hívott szegedi kis butuskának, és nem éreztette velem, hogy csak kapaszkodom valakibe.
Levente hirtelen elkapta a csuklóját.
— Anna, kérlek… értsd meg — kezdte lágyabb hangon. — Mi összetartozunk. Család vagyunk. Valamennyit megoszthatnál velünk. Nem mindent, csak egy részt. Norbert nyakán ott a jelzálog, Vivien tele van tartozással, anyának is akadnak gondjai…
Anna hosszan nézte a férjét. Ezt az erőtlen, bizonytalan embert, aki hat év alatt egyszer sem állt elé, amikor a rokonai megalázták.
— Nem, kedvesem — mondta csendesen, mégis rendíthetetlenül. — Ha valakit éveken át taposnak, annak joga van egyszer visszaállni a saját méltóságába.
— Anna!
— Hat év, Levente. Hat teljes évig hallgattam, ahogy lenéznek. Anyád a vendégeinek arról mesélt, milyen ügyesen befészkeltem magam a „rendes családotokba”. A húgod rám ragasztotta a szegedi kis liba nevet. A bátyád szerint rád akaszkodtam. És te mit tettél? Semmit. Csak némán tűrted.
— De hát szerettelek!
— Az a szeretet, amelyik nem véd meg, csak üres szó. Gyávaság, nem szerelem. Most pedig, hogy pénz került hozzám, hirtelen mindannyian emlékeztek rá, hogy én is a családhoz tartozom?
Ekkor Erika is közelebb lépett hozzájuk.
— Annácska, aranyom, lehet, hogy hibáztunk — szólalt meg mézes-mázos hangon. — De még nincs minden elveszve. Helyrehozhatjuk. Végül is rokonok vagyunk.
— Ezt már elkésték — vágta rá Anna keményen. — Zoltán bácsi jól mondta: az örökség annak való, aki rászolgált. Maguk pedig legfeljebb a megvetésemet érdemelték ki.
Azzal megfordult, és elindult az ajtó felé.
— Anna! — kiáltott utána Levente. — Most hová akarsz menni?
— Haza. Összeszedem a holmimat. Aztán beadom a válókeresetet.
— Egy örökség miatt? Tényleg képes vagy pénzért szétszakítani a családunkat?
Anna megtorpant, majd lassan visszafordult.
— Nem, Levente. Én csak lezárom azt, amit ti már régen tönkretettetek. A családot nem a vagyon pusztítja el, hanem az, ha nincs benne tisztelet.
Egy hónappal később Anna már Zoltán bácsi lakásában élt. Felmondott a munkahelyén, és elindította a saját reklámügynökségét. Levente eleinte naponta hívta, kérlelte, fogadkozott, hogy más ember lesz, hogy végre mellé áll. Csakhogy ezek a szavak már túl későn érkeztek.
Anna időnként Zoltán bácsira gondolt, és lassan megértette: nem csupán anyagi függetlenséget kapott tőle. Valami sokkal fontosabbat is. A lehetőséget, hogy végre értékesnek, megbecsültnek és fontosnak lássa önmagát. És megtanulta azt is, hogy a bosszú nem mindig kicsinyes. Néha igazságos válasz arra, ha az ember a saját méltóságát védi.
Zoltán bácsinak igaza volt: a pénz nem azt illeti, aki követelőzik érte, hanem azt, aki soha nem könyörgött utána.