— Tudod, Kati, a szomszédasszony annyira örült a kabátnak — mondta az anyósa, és a kávét is odatolta maga felé, mintha ezzel az egész lezárult volna.
Katalin a kezében tartotta a csészéjét. A fehér porceláncsészét, amit Bécsben vett, huszonnyolc évvel ezelőtt, az első közös nyaralásukkor. A fogantyúján apró arany vonal futott körbe. Tudta pontosan, hol vette, mennyiért, milyen időjárás volt azon a délutánon.
Letette a csészét. Nem szólt semmit.
Azon a héten még nem értette, mi változott meg benne. Csak érezte, hogy valami nagyon lassan, nagyon csendesen, visszavonhatatlanul eltört.
Ötvenöt éves volt. Harminckét éve lakott ebben a házban.
Ilona már a telefonban megérezte.
— Mi történt? — kérdezte, és a hangja nem volt kérdő, inkább megállapító.
— Semmi különös — mondta Katalin. — Csak láttam Vargánét a kabátomban.
Rövid csend.
— A szürkét?
— A szürkét.
— Kati.
— Tudom.
— Mióta?
Katalin kiment a konyhából, leült a nappaliban a fotelbe, és nézett ki az ablakon. Az utcán Vargáné épp a kerítésnél állt, a szürke gyapjúkabátban, és valamit magyarázott a postásnak. A kabát jól állt rajta. Katalin ezt is látta. Pontosan ugyanolyan jól állt rajta, mint Katalinnak, mert ugyanolyan termetű volt, és ez valahogy még rosszabb volt, mintha nem illett volna rá.
— Mióta adogatja a dolgaimat — folytatta csendesen —, azt nem tudom pontosan. A Herendi tálat két évvel ezelőtt vettem észre, hogy nincs. Azt mondta, elvitte Kálmánéknak. Aztán a kék selyemblúz, azt mondta, Anita megkérte kölcsön, és elfelejtette visszahozni. A karácsonyi abrosz, az állítólag a templomnak ment, mert az övék elkopott.
— Katalin.
— Ne szakíts félbe, kérlek.
Ilona nem szólt.
— A kabátot a szomszédnak adta. Úgy mondta, hogy a család nevében. Hogy mi úgyis sokat kapunk, és illik adni. — Katalin a saját hangját hallotta, és meglepte, milyen nyugodt. — Huszonkétezer forint volt az a kabát. Tavaly vettem, egyszer viseltem.
— Mit mondott Sándor?
— Semmit. Még nem szóltam neki.
— Mikor szólsz?
— Ma este.
Katalin letette a telefont, és még egy ideig ült a fotelben. Az ablakon besütött a délutáni nap. Vargáné már nem volt a kerítésnél.