— Anyám elvitte a dobozt, amíg nem voltál itthon — mondta Tibor, és közben a telefonját nyomkodta, mintha az időjárásról beszélne.
Emese a konyhapultnál állt, kezében egy kés, előtte a vágódeszkán félbevágott paprika. A mondat nem volt hangos — éppen ettől állt meg a keze a levegőben.
— Melyik dobozt? — kérdezte halkan, és letette a kést a deszka szélére.
— Az ékszereset. De ne csináld már, csak megőrzi. Mondta, nálatok nincs széf, meg a kislány belenyúlkál.
Lili hétéves volt, és soha életében nem nyúlt ahhoz a dobozhoz. Emese ezt tudta. Tibor is.
— Mikor vitte el? — kérdezte Emese.
— Tegnap vagy tegnapelőtt. Nem figyeltem. — Felpillantott, de nem az arcába nézett, hanem valahova a füle mögé. — Miért, gond van?
Emese nézte a férjét. Tizenhét éve nézte ezt az arcot, és tizenhét éve tanulta, mikor érdemes megszólalni és mikor nem.
— Nem — mondta. — Nincs gond.
Aznap este, amikor Tibor elaludt, kiment a hálószobából és kinyitotta a nappali szekrényét. A felső polcon, egy régi sál mögé dugva tartotta az ékszeres dobozt — legalábbis ott tartotta, amíg volt mit tartani. Felemelte, megrázta. Semmi. A bársony bélésből még az anyja parfümjének halvány illata is kiszállt, ami évek óta beleivódott.
— Visszakéred? — kérdezte Tibort másnap reggel a konyhában.
— Mit? — A kávéjába nézett.
— Az ékszereket. Az anyádtól.
— Mondtam már, megőrzi. Miért, félted? — Felhúzta a szemöldökét. — Az anyám nem lopja el, Emese.
Nem lopja el. Emese hallotta a szavakat, és valami elfordult a mellkasában, lassan, mint egy kulcs a zárban. Mert pontosan ezt mondta Tibor három évvel ezelőtt is, amikor odaadta Margitnak a lakás tartalékkulcsát.
— Ha bármi van, anya bejöhessen — mondta akkor, és Emese bólintott. Mi mást tehetett volna? Az ember nem tagadja meg a kulcsot az anyósától. Legalábbis Tibor szerint nem.
Az első hónapban semmi nem történt. A másodikban Emese hazajött a munkából, és a nappaliban frissen mosott függöny lógott.
— Anya látta, hogy koszosak — mondta Tibor vacsoránál. — Segíteni akart.
— Nem voltak koszosak. Két hete mostam ki őket.
— Jézusom, Emese. Kimosta a függönyt. Ennyire nem bírsz örülni, ha segít valaki?
Emese nem válaszolt. Arra gondolt: Valaki bejött ide, amíg nem voltam itthon, és átrendezte a dolgaimat. De nem mondta ki. Ha kimondja, Tibor azt mondja: hisztériázol. Ha nem mondja ki, a függönyök akkor is mosva lesznek.
Aztán jöttek a szombatok. Margit kulccsal nyitott be délelőttenként, cipőben végigment a folyosón, kinyitotta a hűtőt.
— Nálunk kifogyott, drágám — mondta mosolyogva, a szatyrot pakolva. — Te úgyis veszel újat.
Sajt, vaj, három csomag párizsi, tejföl. Hétről hétre. Emese számolt: havi húsz-huszonötezer forint, ami egyszerűen eltűnt a hűtőből.
— Tibor, ez ötezer forint volt csak ma — mondta egy ilyen szombat este, a blokkot tartva a kezében.
— Az anyám az. Nem számolgatjuk a kaját a családban. — A fotelből beszélt, a hangja olyan volt, mint egy tanáré, aki nyilvánvaló dolgot magyaráz egy lassú diáknak.
— De az én fizetésemből vettem.
— A miénkből — javította ki, és visszafordult a tévéhez.
Emese állt a konyhában a blokkal a kezében. Arra gondolt: Most bemegyek és kiabálok. De nem ment be. Ha kiabált volna, Tibor azt mondta volna: „Miért vagy ilyen?” — és attól rosszabbul érezte volna magát, mint a hiányzó sajttól. Elkezdett dupla adagot venni a boltban, és külön zacskóba rakni, amit Margit úgyis elvisz. Aztán meghallotta magát gondolkodni, és a gyomra összeszorult, mert rájött, hogy tervezi a saját kifosztását.
Egyszer hazajött korábban a munkából. Fél kettő volt, a lépcsőházban csend. Kinyitotta az ajtót, és Margit a folyosón állt, a kezében szatyor.
— Jaj, drágám, megijedtem! — Margit a szívére tette a kezét. — Nem gondoltam, hogy ilyen korán jössz.
— Mit viszel? — kérdezte Emese, és a szatyorra nézett.
— Semmi különöset. A kicsi pár könyvet kinőtt, meg volt ott egy tálca, amit úgysem használtok.