— Három éve van kulcsa ehhez a lakáshoz — mondta Emese, és a hangja egyenletes volt, mint egy mérleg nyelve. — Ez idő alatt elvitte a hűtőből a heti bevásárlást, rendszeresen. Elvitte Lili kabátját, a csizmáját, három pulóverét, a mesekönyveit. Elvitte az anyám levelét, a fényképeit, az ékszereit. Semmihez nem kérdezett meg, és te minden egyes alkalommal azt mondtad: anyám jót akar.
Tibor felhúzta a vállát, és Emese látta rajta azt a mozdulatot, amivel mindjárt jönne a „túlreagálod”.
— Most — mondta, mielőtt megszólalhatott volna — van egy lista mindenről, ami eltűnt ebből a lakásból. Lefényképeztem az üres szekrényt, az üres dobozt, az üres fiókot. Kinyomtattam a bankszámlakivonatokat. A listát és a bizonyítékokat az ügyvédem kapta meg.
— Ügyvéd? — Tibor arca megváltozott, mintha valaki elvette volna belőle a levegőt. — Emese, ez az anyám. Családon belüli dolog.
— Már nem az.
Felmentek a lakásba csendben. Tibor letette a táskáját a folyosón, és megállt, mint aki nem tudja, melyik szobába menjen.
— Nem gondolod komolyan — mondta halkan.
— Az anyád elvitte az anyám gyűrűjét — mondta Emese. A hangja nem remegett. Szeretett volna reszketni, mert az könnyebb lett volna, de a keze nyugodt volt, és a mellkasában az a hideg, tiszta érzés tartotta egyenesen, ami napok óta ott lakott és nem akart elmenni. — Az anyám a halálos ágyán húzta le az ujjáról és a tenyerembe nyomta. Te pedig azt mondtad: megőrzi. Mondd, Tibor, mit jelent ez?
Tibor nem válaszolt. Bement a hálószobába és becsukta maga mögött az ajtót. Emese hallotta, hogy telefonál — az anyjának, nyilván —, előbb halkan, aztán emeltebben, aztán fojtottan. Nem ment oda hallgatózni. Visszaült a fotelbe és felvette a könyvét. Nem emlékezett, mit olvasott. Nem is számított.
Margit másnap reggel kilenckor csöngetett. Emese kinyitotta az ajtót, de nem lépett félre.
— Drágám — mondta Margit, és mosolygott, azzal a mosollyal, amivel húsz éve mindent elintézett. — Tibor mondta, hogy félreértés van. Én csak segíteni akartam, tudod, hogy mindig segítek.
— Tudom — mondta Emese. — Most azzal tudsz segíteni, ha visszahozod mindent, amit elvittél.
Margit mosolya megremegett a szélén, mint egy porceláncsészén a repedés.
— De hiszen az csak pár ruha volt, meg az a dobozka. Megőriztem, amíg a kislány nagyobb lesz, és —
— A lista az ügyvédemnél van — mondta Emese. — Rajta van minden tárgy, dátummal és becsült értékkel. A tételek összértéke meghaladja a négyszázezer forintot, és ez nem számítja az ékszereket, amiknek az értékét nem tudom forintban kifejezni.
Margit mosolya eltűnt. A helyén valami keményebb maradt, valami, amit Emese eddig csak sejtett a segítőkészség mögött.
— Emese, ez nevetséges. Én nem loptam. Család vagyunk.
— Jogszerűtlenül vittél el vagyontárgyakat egy lakásból, ahová a tudtomon kívül jártál be rendszeresen — mondta Emese. Tudta, hogy ez Hajnalka mondata, de az övé is volt már, mert megtanulta, és mert igaz volt. — A zárat kicseréltettem, kulcsot nem kapsz. A tárgyakat ezen a héten várom vissza.
Margit egy pillanatig nézett rá. Emese abban a pillantásban mindent látott: a meglepetést, a dühöt, a számítást, és végül — nagyon halványan — a felismerést, hogy ez most nem fog úgy működni, ahogy eddig.
— Ezt Tibor is így gondolja? — kérdezte Margit, és a hangja keskeny volt, mint egy kés.
— Ezt én gondolom — mondta Emese. — Ebből a szempontból mindegy, mit gondol Tibor.
Margit sarkon fordult és elment. Nem csapta be a lépcsőház ajtaját — becsukta, lassan, pontosan, ami rosszabb volt, mint bármilyen csapás.
Este, miután Lili elaludt, Emese végigment a lakáson, és egyenként eloltotta a lámpákat, ahogy minden este szokta. A konyhában megállt, kinyitotta a fiókot, és kivette a borítékot a régi kulccsal. Egy pillanatig a tenyerében tartotta — kopott volt, a fogása simára nyúzva az évektől. Aztán bedobta a szemetesbe, a kávézacc és a hagymahéjak közé.
Odament a bejárati ajtóhoz, és az új kulccsal ráfordította a zárat. Halkan kattant, biztosan, ahogy a csend szokott beállni egy szobában, miután mindenki elment.