— Másfél oldal — mondta hangosan az üres szobának, és letette a tollat.
Nézte a saját kézírását a lámpa fényében, és valami megváltozott benne. Az ujjai nem szorultak ökölbe, a torka nem égett. Valami sokkal csendesebb telepedett a mellkasára: egy mondat, ami belülről jött, és nem kellett kimondani. Hát ennyi volt.
— Hajnalka? — mondta másnap délelőtt a telefonba. Húsz éve ismerték egymást: Hajnalka ügyvéd volt, családjogi, aki hétvégente meggyes pitét sütött és hétköznap válóperes iratokat fogalmazott. — Tudnál segíteni valamiben?
— Persze. Mi van? — Hajnalka hangja éber lett, mint mindig, amikor valami fontosat hallott.
Emese elmondta. Nem sietett, nem dramatizált. Felsorolta a tételeket, az időpontokat, a forintokat.
Hajnalka végighallgatta. Aztán azt mondta:
— Fényképezd le a füzetet. Mindent, amit leírtál.
— Megteszem.
— Fényképezd le az üres fiókokat, az üres szekrényt, a dobozt, mindent, ahol hiányzik valami. Ha van régi fotód, amin látszanak a tárgyak — Lili a kabátban, az ékszer rajtad, bármi —, gyűjtsd össze.
— Rendben.
— Nyomtasd ki a bankszámlakivonatokat is az elmúlt fél évből. A heti bevásárlások összege ott lesz, és kiszámolhatjuk, mennyit költöttél a rendszeresen eltűnő élelmiszerre.
— Értem.
— És Emese? — Hajnalka hangja most lágyabb lett, de nem sajnálkozó. Pontos, mint aki koordinátákat ad. — Cseréld ki a zárat.
— Komolyan mondod?
— A te neved is rajta van a bérleti szerződésen. Nem vagy köteles harmadik személynek kulcsot biztosítani a lakásodhoz. Ami történt, az nem segítség és nem gondoskodás. Az jogilag jogosulatlan bejutás és idegen vagyontárgy elvétele.
Emese a konyhában állt, a telefonnal a füléhez szorítva. A hűtőajtón Lili rajza lógott: egy ház, benne egy család — anya, apa, kislány —, és a ház körül kerítés.
— A lakatost én küldöm — mondta Hajnalka. — Ma délután, háromkor. Huszonötezer forint az egész.
— Rendben.
— És ne szólj Tibornak. Senkinek. Csak csináld.
Emese letette a telefont. Nézte Lili rajzát a hűtőn, a házat a kerítéssel, és arra gondolt: Igazad van, kislányom. A háznak kell kerítés.
A lakatos fél háromkor jött. Fiatal fiú, szótlan, gyors. Emese a folyosón állt és nézte, ahogy kiszedi a régi zárbetétet és beteszi az újat. Két perc volt az egész.
— Tessék, két kulcs — mondta a fiú, és letette az asztalra. — A régivel már nem lehet kinyitni.
Két perc, és ami három éve nyitva állt, bezárult. Emese kifizette készpénzzel, a saját pénztárcájából. Fémszagúak voltak és hidegek. Betette a zsebébe mind a kettőt. A régi kulcsot egy borítékba tette, ráírta: „Érvénytelen.” A borítékot a fiókba csúsztatta, a füzet mellé.
Délután végigfotózta a lakást. Az üres ékszeres dobozt, kinyitva a polcon. Az éjjeliszekrény fiókját, ahol a bőrtok szokott lenni. Lili szekrényét, amelyben a kabát helyén üres vállfa lógott. Kinyomtatta a bankszámlakivonatot, és pirossal aláhúzta a heti bevásárlásokat: nyolc-tízezer forintonként, amelyeknek a fele rendszeresen eltűnt a hűtőből. Mindent lefényképezett, és elküldte Hajnalkának.
— Megkaptam — írta vissza Hajnalka este. — Holnap összeállítom a felszólítást. Addig: csend.
Emese nem is akart beszélni. A vállai lazábbak voltak, mint hetekkel ezelőtt, és az állkapcsa nem szorult össze alvás közben. A két új kulcs nyomta a zsebét, és ez elég volt.
Tibor két nappal később jött haza a szokottnál korábban. A lépcsőházból hívta.
— Nem nyílik az ajtó — mondta a telefonba.
— Kicseréltettem a zárat — mondta Emese. — Megyek, beengedlek.
Lent a lépcsőházban Tibor állt a táskájával, és az arca piros volt.
— Miért cseréltetted ki? Ez az én lakásom is.
— Tudom. Ezért kapsz kulcsot. — Emese a tenyerébe nyomta az egyik új kulcsot. — Anyád nem kap.
Tibor a kulcsot nézte a tenyerében, mintha nem értené, mi az.