Emese a szatyorba nézett. Benne volt Lili három mesekönyve, egy porcelántálca — az anyja tálcája, amin mindig a süteményt hozta ki a konyhából —, és két konyharuha.
— Ez az anyám tálcája volt — mondta Emese, és a saját hangja olyan lett, amilyennek nem ismerte: száraz és lapos, mint a szomszédok közötti kerítés teteje.
— Á, nem tudtam, drágám. Visszateszem, ha akarod.
Margit visszament a konyhába, letette a tálcát a pultra, de a szatyrot magával vitte. Emese nem szólt a könyvekért. Ha szólt volna, Margit megint azt mondta volna: „De hát segíteni akartam” — és Emese érezte, hogy ha még egyszer hallja ezt a mondatot, valami eltörik benne, amit nem lehet visszaragasztani.
— Az anyád itt volt, amikor nem voltam itthon — mondta este Tibornak. — A szatyorban anyám tálcája volt.
— Visszatette, nem? — Tibor meg sem nézett.
— Mert rajtakaptam.
— Emese, ne csináld ezt. Anyám hetvenéves, egyedül van. Nem kell ebből háborút csinálni.
— Nem háborút csinálok. Azt mondom, megkérdezhetné, mielőtt elvisz dolgokat a lakásomból.
— A lakásunkból — javította ki Tibor, másodszor három hónap alatt, és Emese érezte, hogy ez a javítás nem a közösségről szól, hanem arról, hogy ami közös, abban ő kevesebbet számít.
Egy kedd délután kinyitotta Lili szekrényét, és hiányzott a rózsaszín kabát, a csizmák és három pulóver.
— Anya elvitte — mondta Tibor, mielőtt Emese kérdezhetett volna. — A szomszéd kislánynak kellenek, Lili kinőtte úgyis.
— Nem nőtte ki.
— De igen. Anya mondta, szűk a válla.
— Tibor. — A szekrény előtt állt, és érezte, ahogy a torka összeszorul. — Két hónapja vettem azt a kabátot. Tizennyolcezer forint volt.
— Akkor is kinőtte.
— Nem nőtte ki. A kabátot én vettem. Lili szerette. Tegnap kérdezte, hol van.
— És mit mondtál neki?
— Hogy a nagyi elvitte. Mert ez az igazság.
Tibor felsóhajtott azzal a sóhajjal, ami azt jelentette: ő az egyetlen felnőtt ebben a szobában.
— Emese. Anyám jót akar. Nem értesz te ehhez?
Emese értett. Pontosan értett hozzá. Értette, hogy Margit nem kérdezte meg, elviheti-e. Értette, hogy Tibor nem szólt neki. Értette, hogy ez nem a kabátról szól — hanem arról, hogy az ő háztartásában ő nem dönthet arról, mi marad és mi megy el. Becsukta a szekrényt, és elment mosogatni.
Aztán jött az éjjeliszekrény. Egy vasárnap este kinyitotta a fiókot, és hiányzott a kis bőrtok. Benne volt az anyja utolsó levelezőlapja — Balatonról, 1998-ból, „Drága kislányom, a víz meleg és a naplemente gyönyörű” — és két fénykép: az anyja esküvői képe, és egy közös fotó, amin Emese ötéves, az anyja ölében ül, és mind a ketten nevetnek.
— Nem tudom — mondta Tibor telefonon, a garázsból. — Biztos eltetted valahova.
— Nem tettem el. Öt éve abban a fiókban van.
— Akkor Lili játszott vele.
— Lili nem nyitja ki az éjjeliszekrényt, és ezt te is tudod.
Csend volt a vonalban. Aztán Tibor azt mondta:
— Megkérdezem anyámat.
Fél óra múlva visszahívta. A hangja könnyű volt, könnyebb, mint kellett volna.
— Anya mondja, amikor múltkor takarított, összeszedte a régi papírokat meg képeket, mert rendetlenség volt. Nála vannak, biztonságban.
— Nem kértem, hogy takarítson.
— De segíteni akart.
— Az anyám levele volt abban a tokban, Tibor. Az anyám halálos ágyán adta nekem a gyűrűjét, és az a gyűrű abban a dobozban volt, amit a te anyád tegnap elvitt. Ezt is segítségnek hívod?
Tibor hallgatott. Aztán azt mondta, halkabban, óvatosabban, mintha rájött volna, hogy ez most nem a szokásos menet:
— Nem veszett el semmi. Anya megőrzi. Mi a probléma?
Emese letette a telefont. Leült az ágy szélére, a kezét az ölébe ejtette. Nem sírt. Arra gondolt: Ha kiabálok, azt mondja, túlreagálom. Ha sírok, azt mondja, drámázok. Ha hallgatok, holnap eltűnik valami más is. Hát akkor nem hallgatok. De nem is kiabálok. Valami mást fogok csinálni.
Megvárta, amíg Tibor elaludt. Kiment a nappaliba, felkapcsolta az olvasólámpát, és egy régi füzetbe elkezdett listát írni, fejből. Mindent, amit az elmúlt három évben észrevett, hogy hiányzik. Sajt, vaj, párizsi — heti rendszerességgel, becsült értéke havi húsz-huszonötezer forint, összesen közel egymillió három év alatt. Lili rózsaszín kabátja: tizennyolcezer. Csizmák: tizennégyezer. Három pulóver: huszonkétezer. Lili mesekönyvei: ötezer. Két törölköző a fürdőszobából: háromezer. Porcelántálca: visszakerült, de a szándék ott volt. Egy lábos, amit az anyja hagyott rá: felbecsülhetetlen. A bőrtok a levelezőlappal és a fényképekkel: felbecsülhetetlen. Az ékszeres doboz tartalma — aranygyűrű, ezüst fülbevaló, bross: felbecsülhetetlen.