A harmadik hónapban Erzsébet talált egy új lakást. Drágábbat. Bernadett utalt többet.
Tíz év múlva az összeg már százhatvanezer forint volt havonta. Lakbér, rezsibehátralék, egyszer egy fogászati beavatkozás — háromszáznyolcvanezer forintba került, mert Erzsébet évekig nem járt fogorvosnál, és Bernadett kifizette, mert mit csinált volna mást. Egyszer egy hitel, amit Erzsébet felvett és nem tudott törleszteni — négyszázötvenezer forint. Bernadett befizette. Nem mondta senkinek.
Jánosnak sem.
Bár János tudta. Persze hogy tudta. Csak nem kérdezte.
Egyszer, talán nyolc évvel ezelőtt, egy este a konyhában, amikor Bernadett éppen az egyenlegét nézte a telefonon, János odalépett mögé, és csak annyit mondott:
— Bernadett.
— Tudom — mondta Bernadett.
— Nem szóltam semmit.
— Tudom, hogy nem szóltál semmit.
János kivette a kezéből a telefont, letette az asztalra, és megölelte. Nem mondott többet. Bernadett nem sírt. A gyomra összeszorult, de nem sírt.
Erzsébet nem szerette Jánost. Ez nem volt titok. Ezt mindenki tudta, csak senki nem mondta ki — egészen addig, amíg Erzsébet el nem kezdte kimondani.
Először csak célzások voltak. „Egy villanyszerelő azért nem a legambiciózusabb pálya.” Aztán konkrétabb lett: „Nem értem, Bernadett, te könyvelő vagy, ő meg… hát. Nem húz magával felfelé, ugye.” Aztán egyenesen: „Nincsbrod. Bocsánat, de ez az igazság. Egy nincsbrod.”
Bernadett minden alkalommal csendben maradt. Aztán hazament, és János megkérdezte, hogy volt az ebéd, és Bernadett azt mondta, jó volt, és János nem kérdezett tovább.
Péter egyszer megkérdezte az anyját telefonon:
— Anya, tudod, mit mond rólad a Zsuzsi néni Jánosról?
— Tudom.
— És?
— És semmi, Péter.
— Anya…
— Péter. — Bernadett hangja nem volt éles. Csak fáradt. — Rendben van.
Nem volt rendben. De ezt nem mondta ki.
Erzsébet néha felhívta éjjel tizenegyre. Nem azért, mert baj volt. Azért, mert eszébe jutott valami, és eszébe jutott, hogy Bernadett-nek el kell mondani. Bernadett felvette. János nem szólt semmit. Csak átfordult a másik oldalára.
Egyszer Bernadett lerakta a telefont — nem bontotta a vonalat, csak letette az ágy melletti éjjeliszekrényre — és hallgatta, ahogy Erzsébet mesél valamit egy szomszédjáról, és a plafont nézte, és arra gondolt: „Huszonegy éve. Huszonegy éve csinálja.”
Aztán felvette a telefont, és azt mondta: — Igen, Erzsi, értem.
Az asztal körül most csend volt. Péter a terítőt nézte. Anita a kezét az ölébe szorította. János a levesestányérját nézte, de Bernadett érezte, hogy figyel.