Ágnes, a barátnője, aki harmincöt éve ismeri Alexandrát, azt mondta:
— Perbe mehetsz. Bizonyítsd be, hogy az állagmegóvást te finanszíroztad.
— Mennyi idő? — kérdezte Alexandra.
— Három-négy év. Ha szerencsés vagy.
— Hány éves vagyok?
Ágnes nem válaszolt. Csak megfogta Alexandra kezét, és egy ideig csak ültek a kávéjuk mellett.
—
Attila soha nem mondta, hogy maradjon. Azt mondta:
— Anyám, van egy szoba. Addig van, amíg szükséged van rá.
Alexandra hallotta a mondatot, és azt gondolta: addig, amíg szükséged van rá. Tehát van egy határ, amelyet ő nem lát, de amely létezik. Egy nap Attila be fogja csukni azt az ajtót, és az udvarias lesz, és Alexandra meg fogja érteni, és minden rendben lesz, csak ő már nem lesz sehol.
Ez volt az, amivel éjjel feküdt. Nem a lábfájdalom. Hanem ez.
—
Judit jó asszony. Alexandra tudja ezt, és komolyan gondolja. Judit reggel hatkor kel, munkába megy, este hatkor hazajön, vacsorát főz, Borbálával tanul, és soha nem mondott olyat, ami bántó lett volna. Ez az, ami a legnehezebb: Judit soha nem mondott semmi rosszat. Mert az ember tud védekezni a rossz szavak ellen. De a kifogástalan udvariassággal szemben nincs fegyver.
Alexandra egyszer látta, hogy Judit a telefonján görget valamit a konyhában, és hirtelen letette, amikor ő belépett. Lehet, hogy semmi. Lehet, hogy csak egy üzenet. De Alexandra eltette ezt is a többi mellé, abba a belső fiókba, amelybe az ember azokat a dolgokat gyűjti, amelyekre nem akar gondolni, de amelyek mégis ott vannak.
—
— Ágnes, szerinted Attila terhesnek talál? — kérdezte egy telefonbeszélgetés során.
— Miért kérded ezt?
— Mert látom rajta.
— Mit látsz rajta?
Alexandra hallgatott egy pillanatig.
— Azt, hogy vigyáz. Hogy figyel. Hogy soha nem felejti el megkérdezni, hogy vagyok. — Megállt. — Ez nem természetes. Az emberek nem így viselkednek egymással, ha nem érzik, hogy muszáj.
Ágnes a vonal másik végén csendben volt.
— Alexandra — mondta végül. — Te most azt mondod, hogy a fiad azért rossz, mert gondoskodik rólad?
— Azt mondom, hogy nem tudom megkülönböztetni a szeretetet a kötelességtől.
— Talán — mondta Ágnes lassan — azért, mert Olivér mellett elfelejtettél bízni abban, hogy valaki ingyen szeret.