Két éve azt gyakorolta, hogyan lehet szinte nem létezni.
—
Borbála kijött a szobából, és majdnem beleszaladt Alexandrába.
— Nagymama! — Megállt. — Korán keltél.
— Korán keltem — mondta Alexandra.
Borbála ránézett, aztán megigazította a hátizsákját.
— Fáj a lábad?
— Kicsit.
— Akkor ülj le. Én hozok vizet.
Alexandra ránézett az unokájára. Nyolcéves volt, és komolyan mondta, amit mondott.
— Köszönöm — mondta Alexandra.
Borbála már szaladt a konyha felé. Attila kilépett a szobából, és meglátta Alexandrát a folyosón.
— Anya. — Megállt. — Mióta vagy itt?
— Nem sokkal ezelőtt keltem fel — mondta Alexandra.
Attila ránézett. Nem kérdezte, hogy hallott-e valamit. Csak állt, és nézett rá, azzal a nézéssel, amelyet Alexandra most már másképp látott, mint tegnap.
— Reggelizel velünk? — kérdezte Attila.
— Igen — mondta Alexandra. — Ha nem zavar.
Attila nem válaszolt erre. Csak megfordult, és elindult a konyha felé, és a mozdulatából az következett, hogy természetesen nem zavar, és ez nem is kérdés volt, amelyre válaszolni kellett volna.
—
Borbála az iskolabusszal ment. Attila tíz perccel később indult. Judit már korábban elment.
Alexandra egyedül maradt a konyhában, a csészéjével. A csésze a polcon állt, ott, ahol Attila mondta, hogy lennie kell. Nem a többi csésze mögött, nem a polc sarkában — a polc közepén, a többivel egy sorban.
Kivette a polcról, és teát töltött bele.
Leült az asztalhoz. Kint október volt, a fák már sárgultak, és a reggeli fény rézsút jött be az ablakon. A lábában még égett a fájdalom, de most nem ez volt az első, amire gondolt.
Megitta a teát. Lassan, az egész csészével. Nem sietett fel, nem nézte az ajtót, nem számolta, mikor kell útból állni. Csak ült, és a meleg csésze a tenyerében volt, és a fény lassan arrébb csúszott az asztalon, ahogy a nap feljebb kúszott az égen.