Alexandra letette a telefont. Kiment a kisszobába, leült az ágyra, és nézett maga elé. Odakint Borbála valamin nevetett. A nevetés átjött a falon.
—
Október volt, hűvös reggel. Alexandra hat órakor ébredt, mert a lábában felgyulladt az a szokásos égő fájdalom, amely az éjszaka végén mindig a legerősebb. Felkelt, felvette a papucsát, és elindult a konyha felé, mert ilyenkor szokott egy pohár vizet inni és leülni, amíg elmúlik.
A folyosón megállt.
Borbála szobájának ajtaja résnyire nyitva volt. Bent halvány fény égett — Attila már ott volt, és Borbálát öltöztette iskolára. Alexandra hallotta a cipzár csikorgását, aztán Borbála hangját:
— Apa, miért lakik velünk nagymama?
Csend. Nem az a csend, amelybe az ember beleszámol — hanem az a fajta, amelybe az ember gondolkodik.
— Mert szüksége van ránk — mondta Attila.
— Igen, de miért nem megy vissza a nyaralóra?
— Mert a nyaralót eladták.
— Ki adta el?
— A nagyapa.
Borbála elhallgatott. Alexandra a folyosón állt, és nem mozdult. A lába égett, de erre most nem gondolt.
— De akkor miért lakik velünk? — kérdezte Borbála újra. — Mert muszáj?
Attila nem válaszolt azonnal. Alexandra hallotta, hogy valami ruhadarabot igazgat, talán a kabát gallérját. Aztán Attila azt mondta, halkan, úgy, ahogy az ember azt mondja, amit komolyan gondol:
— Mert szüksége van ránk. És mert nekünk szükségünk van rá. Ez két különböző dolog. Jegyezd meg.
— Mi a különbség?
— Az első az, hogy segítünk valakinek. A második az, hogy nem tudnánk nélküle.
Borbála valamit mormolt. Talán bólintott — Alexandra nem látta, csak hallotta, hogy Attila azt mondja: — Na, gyere, késő lesz.
—
Alexandra nem mozdult el az ajtó elől. Állt a folyosón, a papucsában, a lábában az égő fájdalommal, és valami olyasmi történt, amit nem tudott volna pontosan megnevezni.
Két éve minden reggel azzal kelt fel, hogy ma is megpróbál minél kisebb helyet foglalni. Minél kevesebbet kérni. Minél hamarabb felkelni, hogy ne legyen útban, amikor Attila a konyhában reggelizik. Minél csendesebben járni éjjel, hogy Judit ne halljon semmit. Minél ritkábban szólni, hogy ne terhessen senkit a hangjával.