— Akkor kezdjük.
Három óra alatt végeztek. Katalin nem kapkodott. Nem szórt mindent össze. Hajtogatva csomagolt, dobozba, és minden dobozt megjelölt. Ilona cipelt, és nem kérdezett semmit, csak egyszer, amikor a hálószobában a szekrénynél álltak.
— A ruháit is?
— Az övéit nem bántom — mondta Katalin. — Csak a saját felét viszem.
A szekrény kétajtós volt, középen egy képzeletbeli határral. Bal oldal Katalin, jobb oldal Sándor. Katalin a bal oldalt ürítette ki. Minden ruhát, minden cipőt, a kézitáskákat a polcról, a sálakat a fiókból. A jobb oldal érintetlen maradt. Sándor zakói, ingei, nadrágjai, pontosan úgy, ahogy reggel hagyta őket.
Az üres bal oldal furcsán nézett ki. Katalin egy pillanatig állt előtte.
— Kati — szólalt meg Ilona mögötte, csendesen.
— Rendben vagyok.
Nem volt fájdalmas. Csak nagyon valóságos volt. Mint amikor elveszed a kezed valamiről, ami már régen nem volt a tiéd, csak te még tartottad.
Mielőtt elmentek, Katalin visszament a konyhába. A polcon ott volt a fehér porcelánkészlet. Hat csésze, hat tányér, a kistányérok, a mártásos, a leveses tál. Mind egyben, mind épségben. Erzsébet valahogy ezt nem adta el, talán nem volt rá alkalma, talán nem jutott eszébe, talán úgy gondolta, hogy erre még sor kerül.
Katalin levette a polcról az első csészét. Az arany vonal a fogantyúján. Pontosan olyan volt, mint huszonnyolc évvel ezelőtt.
Becsomagolta. Gondosan, újságpapírba, aztán a dobozba.
Az összes többit is.
Amikor Sándor este hazaért, a konyhában csend volt. A polc, ahol a porcelánkészlet állt, üres volt. A szekrény bal fele üres volt. A kis bronz gyertyatartók nem voltak a nappaliban. A Balaton-festmény nem volt a hálóban, csak egy világosabb téglalap a falon, ahol évekig lógott.
Sándor telefonált. Katalin felvette.
— Hol vagy?
— Ilonáéknál.
— Mi történt? Mi ez az egész?
— Elhoztam a dolgaimat.
— Milyen dolgaidat? Kati, ez —
— Csak a sajátjaimat. A tiéid mind ott vannak.
— Ez nevetséges. Gyere haza, és —
— Sándor. — Katalin a hangját hallotta. Nyugodt volt. Teljesen nyugodt. — Azt mondtad, szűkmarkú vagyok. Azt mondtad, van elég mindenem. Szóval most van. Amit elhoztam, az az enyém volt. Amit ott hagytam, az a tiéd.