Visszagondolt. Tizennyolc évvel ezelőtt, amikor Kálmán megszületett, Erzsébet bevitte a kórházba Katalin anyját, és útközben elmesélte neki, hogy Sándor mennyit dolgozik, és hogy a ház valójában az ő nevükön van, és hogy Katalinnak szerencséje van. Katalin anyja ezt soha nem mondta el Katalinnak, de Katalin egyszer véletlenül meghallotta, ahogy a nővérének mesélte.
Akkor sem szólt semmit. Mert Kálmán kicsi volt. Mert Sándor fáradt volt. Mert nem akart jelenetet.
Huszonkét évvel ezelőtt a szülinapján Erzsébet elhozta a szomszéd lányát is a vacsorára, mert az épp egyedül volt, és azt mondta, hogy a família az família. Katalin akkor még nevetett rajta. Kedves volt, gondolta. Befogadó.
Most a sötétben feküdt, és értette, hogy soha nem volt kedves. Soha nem volt befogadó. Csak mindig azt csinálta, amit akart, és mindig megtalálta a szavakat hozzá, és Sándor mindig hagyta.
Reggel hatkor kelt fel. Sándor még aludt.
Lement a konyhába, csinált egy kávét, és leült az asztalhoz egy papírral és egy tollal. Elkezdett írni.
Nem listát írt. Csak végigment a fejében a házon, szobáról szobára, és felírta, ami az övé volt. Nem Sándoré. Nem a közös. Az övé. Amit hozott a házasságba, vagy amit a saját pénzéből vett, vagy amit kapott, de tőle kapták.
A fehér porcelánkészlet — hat személyes, Bécsből, 1996. A sárga terítő, azt az anyja horgolta. A kis bronz gyertyatartó-pár, azt a nővérétől kapta ötvenedikre. A barna bőr kézitáska, huszonnyolcezer forint, tavaly karácsony. A zöld gyapjúpléd, azt még az anyjától örökölte. A könyvek — a polc bal oldala, az mind az övé volt, Sándor nem olvasott. A konyhai robotgép, azt a saját megtakarításából vette, nyolcvanezer forint. A kis festmény a hálóban, Balaton, olaj, azt az esküvőjükre kapta a keresztanyjától.
Írt egy óráig. Két oldal lett.
Aztán kiment a garázsba, és megnézte, hány doboz van.
Ilona délben érkezett, és a kocsijával jött, a nagyobbal.
— Biztos vagy benne? — kérdezte, de nem úgy kérdezte, mint aki kételkedik. Inkább úgy, mint aki meggyőződik.
— Igen — mondta Katalin.
— Sándor nincs itthon?
— Munkán van. Erzsébet ma Kálmánéknál van, Anita hívta ebédre.
Ilona bólintott, és levette a kabátját.