— Kati, ne csináld ezt —
— Már megcsináltam.
Letette a telefont.
Ilona a nappaliban ült, és teát ivott. Nem kérdezett. Katalin leült vele szembe, és a kezét az ölébe tette.
— Jól vagy? — kérdezte Ilona végül.
— Igen.
— Igazán?
Katalin gondolkodott. Nem a szokásos gondolkodás volt, amikor az ember keresi a megfelelő szavakat. Inkább csak megvárta, hogy valami megérkezzen.
— Fáradt vagyok — mondta. — De nem attól, amit ma csináltam. Attól, amit az elmúlt harminc évben csináltam.
Ilona bólintott.
Kálmán másnap délelőtt hívta. Katalin tudta, hogy hívni fogja. Sándor nyilván szólt neki.
— Anya, mi ez az egész? — A hangja feszült volt, de nem dühös. Katalin ismerte a fiát. Kálmán nem szeretett konfrontálódni. Ez is valahonnan jött.
— Elhoztam a személyes dolgaimat.
— De miért? Apa szerint —
— Kálmán. — Katalin leült. — Emlékszel a Herendi tálra?
Rövid csend.
— Milyen tálra?
— A nagy, ovális tál. A nagyanyádtól kaptam, az esküvőnkre. Kék mintás.
— Nem… nem emlékszem rá.
— Nincs itthon. Két éve eltűnt. Akkor azt mondtuk, hogy ti kaptátok, Anita megkérte. De Anita nem kérte meg, ugye?
Csend.
— Kálmán.
— Anya, nem tudom, mit —
— Rendben. Nem kell tudnod. Csak azt akartam, hogy tudd, hogy nem egyik napról a másikra döntöttem. — Katalin a kezét az asztalra tette. — Azt is akartam mondani, hogy téged szeretlek. Ez nem rólad szól.
Kálmán sokáig nem szólt.
— Anya — mondta végül, és a hangja más volt. Fáradtabb. — Mit fogsz most csinálni?
— Egyelőre nem tudom pontosan.
— Ha segítségre van szükséged —
— Tudom, fiam. Köszönöm.
Letette a telefont, és egy percig ott maradt az asztalnál.
Ilona a konyhából kiszólt:
— Kávé?
— Igen, kérek.
Ilona behozta a két csészét. A fehér porcelánt, az arany vonallal a fogantyún.
Katalin felvette a csészét, és megitta a kávét. Lassan, melegen, csendben, a reggeli fényben, ami az ablakon át befutott az asztalra.