A szomszéd, Kerekes bácsi, nyolcvanhárom éves volt, és szemüveg nélkül négyméteres távolságon túl semmit nem látott tisztán. De ezt senki nem kérdezte tőle.
— Miért nem mondtad el a rendőröknek, amit láttál? — kérdezte Szilvia az első találkozásukkor. A fogda látogatójában ültek, üveglap mögött, telefonon át.
— Mit láttam? — kérdezte Anna.
— Bármit. Bármi, ami segíthet.
Anna a kezét nézte. A jobb mutatóujján még látszott a heg, ahol János egy tányérral megvágta három évvel ezelőtt, mert a leves hideg volt.
— Ha elmondok mindent, amit láttam — mondta lassan —, akkor ő is elmond mindent, amit kitalált. És neki több ideje volt kitalálni.
Szilvia lerakta a telefont. Egy pillanatig csak nézte Annát az üvegen át.
— Húsz éve van több ideje kitalálni — mondta végül.
A tárgyalás négy napig tartott. Az ügyész határozott volt, a bizonyítékok rendezettnek tűntek, János megbízható tanúnak bizonyult — jól öltözött, nyugodt, szomorú arccal mesélt egy asszonyról, aki tönkretette az életét, aki féltékeny volt, aki soha nem fogadta el, hogy a házasságuk végéhez ért. A bíróság hallgatta. A közönség soraiban ott ültek ismerősök, akik húsz éve mosolyogtak Annára a piacon, és most lesütötték a szemüket.
Szilvia mindent megpróbált. Megkérdőjelezte Kerekes bácsi tanúvallomásának hitelességét. Előterjesztette a kórházi feljegyzéseket — három alkalom, törött borda, kificamodott váll, „elesett a lépcsőn” — de az ügyész azzal érvelt, hogy ezek nem bizonyítják a gyújtogatást. Behívott egy pszichológust, aki a bántalmazott nők viselkedéséről beszélt. A bíró türelmesen hallgatta, majd megkérdezte, van-e konkrét bizonyíték a vád ellen.
Nem volt.
Az utolsó este, az ítélethirdetés előtti napon, Szilvia kint ült az irodájában éjfélig. A dossziéban lapozgatott, újra és újra, mintha valamit keresne, amit eddig nem látott. A kávéja kihűlt. A tolmács — mert Anna ukrán születésű volt, és a tárgyalás alatt néha belekeveredett a nyelvek között — hazament. Szilvia egyedül maradt a papírokkal.
Az ablak mögött eső esett.
Másnap reggel nyolckor Erzsébet megjelent a bíróság folyosóján. Szilvia nem tudta, ki hozta el — az anyai nagymama, egy szomszéd, valaki. A kislány egyedül állt a hosszú folyosón, egy kockás hátizsákkal a hátán, mintha iskolába menne. Meglátta Szilviát, és odament hozzá.