A vádemelés ellene: szándékos gyújtogatás, hamis tanúvallomás, és — miután Szilvia benyújtotta a kórházi dokumentumokat és Anna végre elmondott mindent, amit eddig nem mondott el — testi sértés, súlyos esetben, huszonkét éven át.
A ház Jánosé volt. A törvény szerint. Az Anna neve alatt lévő egyszobás budaörsi lakás — amelyet az anyja hagyott rá, és amelyet János húsz évvel ezelőtt átiratott magára, egy olyan papíron, amelyet Anna akkor írt alá, amikor azt hitte, hogy a banknak kell, nem a férjének — az most a bíróság előtt volt.
Ez még hónapokig tartott. A lakás visszakerülése nem volt egyszerű. Szilvia ingyen vállalta az ügyet — mert volt ilyen ügyvéd, aki ingyen vállalt ilyen ügyeket, és Szilvia ilyen volt.
Novemberben Anna visszakapta a lakást.
Egy szoba, konyha, fürdőszoba, egy erkély, amelyen valaki egykor muskátlit ültetett, de a muskátli rég kiszáradt, és csak a cserép maradt. A falak sárgák voltak, de ez rendben volt. A sárga falak rendben voltak.
Erzsébet az első este a konyhában ült, és a házifeladatát csinálta. Anna teát főzött — kamillát, mert más nem volt még, holnap vesz majd mást is. A vízforraló zúgott. A lakás szaga idegen volt, más emberek illata, de ez elmúlik, azt tudta.
— Anya — mondta Erzsébet, és feltekintett a füzetből —, ide is hozhatjuk a macskát?
— Igen — mondta Anna. — Ide is hozzuk.
A vízforraló kattant. Anna kivette a kamillás tasakot, és a csészét az asztalra tette Erzsébet mellé. A kislány visszahajolt a füzetére, és elkezdte megoldani a következő feladatot.
A muskátlicserepe ott állt az erkélyajtó mögött, üresen, a fagyott novemberi levegőben. Anna ránézett, aztán visszafordult, és megfogta a forró csészét mindkét kezével.