— Hol van Horváth bácsi? — kérdezte.
— A nyomozó? — Szilvia letérdelt elé. — Miért keresed?
— Mert van valami, amit el kell mondanom neki. Nem neked. Neki.
Szilvia egy pillanatig nézte a kislányt. Erzsébet nem sírt. Nem volt ijedt. Volt benne valami megdöbbentő nyugalom — nem a gyerekek nyugalma, akik nem értik, mi történik, hanem azoké, akik nagyon is értik, és már eldöntötték, mit fognak tenni.
— Gyere — mondta Szilvia, és megfogta a kezét.
Horváth Péter főhadnagy a folyosó végén állt, egy papírpohárnyi kávéval. Meglátta őket, és közelebb jött.
— Erzsébet? — mondta. — Mi történt?
— Van apuka régi telefonja — mondta a kislány. Nem suttogott, nem kiabált. Csak közölte, mint egy tényt. — Amit azt hitte, elveszett. De én megtaláltam a fészer mögötti kőrakásban, mikor macskát kerestem tavasszal. Nem mondtam senkinek, mert megijedtem. De anya nem csinálta. Én tudom, hogy nem csinálta. Mert apuka azt mondta, hogy megcsinálja, és anya lesz miatta börtönben. Én hallottam.
A papírpohár megmozdult Horváth kezében.
— Mikor hallottad ezt? — kérdezte.
— Márciusban. Apuka a telefonba beszélt valakivel. Én a folyosón voltam, ő azt hitte, alszom. Azt mondta: felgyújtom a fészerét, és azt mondom, ő csinálta. Azt mondta: úgyis mindenki tudja, hogy bolond. — Erzsébet egy pillanatig elhallgatott. — Én nem gondolom, hogy anya bolond.
Szilvia felállt.
— Hol van a telefon most? — kérdezte Horváth, és a hangja megváltozott — nem keményebb lett, hanem pontosabb.
— A hátizsákomban — mondta Erzsébet, és lerakta a kockás táskát a padra.
A telefon egy Samsung Galaxy volt, legalább hat éves modell, a kijelzője bal sarkában egy repedéssel. Erzsébet kézbe adta Horváthnak. A férfi nem kapcsolta be — csak fogta, és nézett a kislányra.
— Megsértettél valamit, amikor kivettél? — kérdezte.
— Nem nyúltam hozzá. Csak megtaláltam és hazavittem. Azt hittem, majd egyszer szükség lesz rá.
Szilvia az óráját nézte. Fél tíz. Négy és fél óra az ítéletig.
Horváth Péter főhadnagy hat éve dolgozott a rendőrségen, és öt éve gondolta azt, hogy a Vásárhelyi János-ügy nem stimmel. Nem mondta senkinek — mert nem volt bizonyítéka, csak az az érzés, amit a régi nyomozók tapasztalatnak hívnak, a fiatalok meg ösztönnek. János vallomása túl pontos volt. Túl rendezett. Az ember, akinek leég a fészerje, nem így mesél. Nem ennyire kerek mondatokban, nem ennyire higgadtan. De a bizonyítékok a bizonyítékok, és az érzés nem bizonyíték.