— Gabriella, kérem, értse meg — mondta a szociális munkás —, ha reggel kilencig nem változik a helyzet, a gyerekek elmennek.
A szoba hideg volt. Nem a fűtés miatt — az ablak nyitva volt, de senki nem csukta be. Gabriella ott ült a tárgyalóterem sarkában, a kezén bilincs volt délelőttig, aztán levették, de a csuklója még mindig érezte a helyét. Negyvennégy éves volt, és az arcán ott ült minden egyes év. Nem a ráncok miatt. A szemei miatt.
— Hány óra van most? — kérdezte halkan.
— Fél kettő — mondta Margit, az ügyvédje, és letette a mappáját az asztalra. Margit hatvanhárom éves volt, szürke kontyot viselt, és húsz éve nem vesztett el gyerekelhelyezési pert. Ezt mindenki tudta. Azt is tudta mindenki, hogy ezt a pert elveszíti.
— Hét és fél óra — mondta Gabriella.
— Igen.
Csend volt.
— Holnap reggel kilenckor a bíró aláírja a határozatot — mondta Margit, és nem nézett fel a mappájából. — Az Éva és az Attila István gondozásába kerülnek ideiglenesen, amíg a büntetőeljárás le nem zárul. Ha elítélnek…
— Nem fognak elítélni.
— Gabriella.
— Nem fognak — ismételte meg, és a hangja nem reszketett. Csak üres volt, mint egy szoba, amiből kivitték a bútorokat.
Margit felnézett. Sokáig nézte az arcát.
— Van valami, amit nem mondtál el nekem?
Gabriella az ablakhoz nézett. Az éjszakai parkoló fölött egyetlen lámpa égett, és a fénye olyan sárga volt, olyan fáradt.
— Mindent elmondtam — mondta. — Éppen ez a baj.
Három hónappal korábban István bement a rendőrségre egy mappával. A mappában orvosi dokumentumok voltak: két vizsgálat, három fotó, egy gyermekorvos aláírása. Attila, a kisebb gyerek, akkor nyolcéves volt. A bal karján zúzódás, a jobb vállán egy régebbi sérülés nyoma. Az orvos azt írta: ismétlődő fizikai bántalmazás gyanúja.
István sírt a rendőrségen. Gabriella ezt utólag tudta meg, mert az egyik rendőr, aki elvitte, véletlenül megemlítette. Azt mondta: a férje nagyon fel volt dúlva. Nagyon aggódott a gyerekekért.
István tizenhét éve aggódott. Tizenhét éve, amióta összeházasodtak, amióta Éva megszületett, amióta Attila jött, amióta Gabriella rájött, hogy a férfi, akit elvett, más valaki volt, mint akit megismert. Nem volt hangos. Nem kiabált. Soha nem ütött — legalábbis Gabriellát nem. Csak lassan, évről évre, pontosan és módszeresen vette el tőle mindazt, ami volt.
Először a barátait. Aztán a munkáját. Aztán a bankszámláját, amelyről egy reggel kiderült, hogy csak az ő nevén van, és Gabriellának nincs hozzáférése. Hetvennyolcezer forint volt rajta, amikor rájött. Hetvennyolcezer forint, egy tizenhét éves házasságból.