— Halasztást kérek — mondta. — Új bizonyíték.
A titkár felnézett rá.
— A tárgyalás tíz perc múlva kezdődik.
— Tudom — mondta Margit. — Ezért kérem most.
Gabriella a folyosón ült, amikor Margit megtalálta. Egyedül volt, egy műanyag széken, a táskáját az ölébe szorítva. Amikor meglátta Margit arcát, felállt.
— Mi történt? — mondta.
Margit nem válaszolt rögtön. Csak odaadta neki a füzetet.
Gabriella kinyitotta. Elolvasta az első sort. Aztán a másodikat. Aztán abbahagyta az olvasást, mert nem látott rendesen.
— Ez Éva kézírása — mondta.
— Igen.
— Két éve írja.
— Igen.
Gabriella leült vissza a székre. A füzetet a mellkasára szorította, mindkét kézzel, mint aki valamit visszatart.
— Tudta — mondta. — Végig tudta.
— Igen — mondta Margit. — Végig tudta, és megvárta, amíg szükség lesz rá.
A tárgyalás egy órával késett. Ez alatt Margit benyújtotta a kérelmet az ideiglenes határozat felfüggesztésére, csatolta a füzetet hitelesített másolatban, és kért egy igazságügyi grafológust a kézírás azonosítására. A bíró, Horváth Katalin, ötvenegy éves, háromgyerekes anya, elolvasta a füzet első tíz oldalát a tárgyalóteremben, miközben mindenki várt.
István a másik oldalon ült, a saját ügyvédjével. Gabriella nem nézett rá. Nem akarta látni az arcát.
— Kérem az alperes ügyvédjét — mondta végül Horváth bíró —, hogy nyilatkozzon arról, hol tartózkodott az alperes 2022. március 4-én este.
István ügyvédje felnézett.
— Bíró asszony, ez a dokumentum hitelességét tekintve…
— Hol tartózkodott — ismételte meg Horváth bíró. Nem emelte fel a hangját. Nem kellett.
Ami következett, az nem volt drámai. Nem volt kiabálás, nem volt összeomlás. István ügyvédje halasztást kért. A bíró megadta, harminc napot, de a gyerekek ideiglenes elhelyezéséről szóló döntést felfüggesztette. Gabriella aznap este hazament a gyerekeivel.
A következő harminc napban Margit rekonstruálta az egészet. A gyermekorvos, aki aláírta a dokumentumokat, kiderült, hogy István gimnáziumi osztálytársa volt. A két tanú, akik vallottak, Istvánnak tartoztak pénzzel — az egyiknek háromszázötvenezer forinttal, a másiknak kicsit kevesebbel, de papír nem volt róla. A fotókon, amelyeket István bemutatott, a zúzódások iránya és formája nem volt összeegyeztethető azzal, ahogy egy anya megüthet egy gyereket, de összeegyeztethető volt azzal, amit Éva leírt: egy asztal sarokéle.
Az igazságügyi orvosszakértő ezt írta a véleményébe: *A sérülések mechanizmusát tekintve a gyermek vallomása és a naplóbejegyzések összhangban vannak egymással, és ellentmondanak a vádban foglalt forgatókönyvnek.*