— Azt hittem, ez a legrosszabb — mondta egyszer Margitnak az első találkozásukkor. — Hogy nem volt pénzem.
— Mi volt a legrosszabb? — kérdezte Margit.
Gabriella akkor nem válaszolt. Most sem tudta volna elmondani. Talán az volt a legrosszabb, hogy Éva mindent látott.
Éva tizenkét éves volt, és olyan szemei voltak, mint az apjának. Ez mindig fájt Gabriellának, bár soha nem mondta ki. Barna, nyugodt szemek, amelyek mindent észrevesznek, és nem mutatnak semmit. Éva kiskorától ilyen volt. Csendes. Figyelmes. Olyan gyerek, akit a felnőttek nem vesznek komolyan, mert nem csinál hangot.
Gabriella most arra gondolt, hogy Éva éppen hol van. Egy ideiglenes elhelyező otthonban, valahol a másik oldalán a városnak. Attilával együtt. Attila nyolcéves volt, és fél a sötéttől, és minden este kell neki egy pohár víz lefekvés előtt, és ezt senki nem tudja, csak Gabriella.
— Margit — mondta.
— Igen.
— Hazaengednek ma éjjel?
Margit összecsukta a mappát.
— Igen. Reggel nyolcra kell visszajönnöd. A tárgyalás kilenckor kezdődik.
— Rendben.
— Gabriella. — Margit a kezére tette a tenyerét. Száraz, meleg kéz volt. — Ha van valami, bármilyen bizonyíték, amit nem mutattál meg nekem…
— Nincs — mondta Gabriella. — Nincs semmim. Ő mindent elvett.
Ez igaz volt. Tizenhét év alatt István módszeresen elvette mindazt, ami védelmet nyújthatott volna. A leveleket, amelyeket írt és soha nem küldött el. A naplót, amelyet két évvel ezelőtt elkezdett, és amelybe leírta, mi történik, de amelyet egy reggel nem talált a fiókban. A fotókat, amelyeket a telefonjára mentett — egyszer csak eltűntek, és István azt mondta, valószínűleg véletlenül törölte őket.
Valószínűleg.
A bíróság számára Gabriella egy agresszív anya volt, aki rendszeresen bántalmazta a kisebb gyermekét. Erre volt orvosi dokumentáció, két tanú — István két barátja, akiket Gabriella soha nem kedvelt, és most értette, miért —, és volt egy részletes vallomás, amelyet István adott. Sírva. Aggódva.
Gabriellának volt egy vallomása. A sajátja. Amelyben azt mondta: nem igaz. Amelyben azt mondta: nem tudom, honnan vannak a zúzódások. Amelyben azt mondta: talán elesett, talán az iskolában.
A bíróság számára ez pontosan úgy hangzott, ahogy hangzott. Egy bűnös ember védekezése.
Margit reggel nyolckor volt az irodájában, amikor csörgött a telefonja. Ismeretlen szám. Felvette.
— Ügyvéd asszony? — mondta egy hang. Fiatal hang. Nagyon fiatal.
Margit egyenesen ült.
— Igen, én vagyok. Ki beszél?
— Éva — mondta a hang. — Gabriella lánya. Kérem, ne tegye le.