Négy hónappal később a bíróság megszüntette a Gabriella elleni eljárást. Ugyanazon a napon megindult az eljárás István ellen: gyermekbántalmazás és hamis vád.
A szülői felügyeleti jog kérdésében külön eljárás folyt. Ez hosszabb volt, fájdalmasabb, és néha Gabriella azt hitte, soha nem lesz vége. De lett.
A végzés huszonnyolc oldalas volt. Az utolsó előtti bekezdésben ez állt: *A bíróság megállapítja, hogy az alperes szülői magatartása a gyermekek testi és lelki épségét veszélyeztette, és az általa kezdeményezett hamis feljelentés a gyermekeket kiszolgáltatott és traumatizáló helyzetbe hozta. Ennek alapján az alperes szülői felügyeleti jogát a bíróság megvonja.*
Gabriella ezt a bekezdést háromszor olvasta el. Aztán letette az iratot.
Éva a konyhában volt, amikor Gabriella bement. A lány éppen teát csinált, és amikor meghallotta az anyja lépéseit, nem fordult meg.
— Megvan? — kérdezte.
— Meg — mondta Gabriella.
Éva bólintott. Továbbra sem fordult meg, csak a teáskannát nézte.
— Éva — mondta Gabriella. — Miért nem mondtad el nekem? A füzetről. Hogy írod.
A lány most megfordult. Azok a barna szemek, amelyek olyan fájdalmasak voltak, mert az apjára emlékeztették — most csak Évát látta bennük.
— Mert ha tudod, apa megtalálta volna — mondta Éva egyszerűen. — Ahogy mindent megtalált.
Gabriella nem szólt semmit.
— Azt gondoltam — folytatta Éva, és a hangja most először remegett meg egy kicsit —, hogy egyszer szükség lesz rá. Nem tudtam, mikor. Csak tudtam, hogy kell.
Gabriella odalépett hozzá, és magához húzta. Éva először megmerevedett — ez is valami volt, amit Gabriella csak most vett észre, hogy a lánya mindig megmerevedett az ölelésben, mintha nem szokta volna meg. Aztán elengedte magát.
Attila a szobájából kiabált be:
— Készen van a tea?
— Majdnem — kiáltotta vissza Éva, és a hangja már más volt.
Gabriella elengedte. Éva visszafordult a kannához. A gőz felszállt a levegőbe, és a konyha ablakán besütött a késő délutáni nap.
Gabriella kivette a szekrényből Attila kedvenc bögréjét — a piros csíkosat, amelynek a füle kissé be volt törve, de Attila ragaszkodott hozzá —, és letette az asztalra.