— Tudod, milyen az anyám. Nem gondolta végig.
Anna ott állt a kertben, és nem válaszolt. Nem tudott. A torka összeszorult, a szeme a földre szegeződött, arra a helyre, ahol tegnap még tizenhét szál rózsa nyílt — mélyvörös, telt, illatos. Ma csak csonkok maradtak. Egyenletesen levágva, centiméternyire a föld felett, mintha valaki pontosan tudta volna, mit csinál.
Pedig nem gondolta végig. Péter mondta. Huszonhat év alatt sokszor mondta már.
Anna letérdelt a földre, és az ujjával megérintette az egyik csonkot. A vágás friss volt. Éles metszőolló. Nem a véletlen munkája, nem valami tévedés — valaki odament, lehajolt, és levágta. Szálról szálra.
— Anna, hallasz engem? — Péter a verandán állt, a kezében a telefon. — Felhívom anyát, megkérdezem, mit gondolt.
— Ne hívd fel — mondta Anna csendesen.
— De ha megkérdezzük, legalább tudni fogjuk —
— Tudom — mondta Anna. — Már tudom.
Felállt, a térdéről leverte a földet, és bement a házba. Nem slamasztott be ajtót, nem kiabált. Csak ment.
Péter utánanézett, de nem ment utána.
A konyhában Anna leült az asztalhoz, és a kezét maga elé tette. A tenyere piszkos volt a kerti földtől. Nézte a kezét, és arra gondolt: tizenöt év. Tizenöt éve ültette el az első tőt. Abban a tavasszban, amikor Kati meghalt.
Kati. Négy és fél éves volt. Egy baleset. Gyors, értelmetlen, vissza nem fordítható.
A rózsák azóta nőttek. Minden évben visszavágta őket, tápoldatot adott nekik, figyelte, melyik ág indul el, melyik hal vissza. Tizenöt év alatt megtanulta, melyik tő virágzik korábban, melyik az, amelyik a legillatosabb. Tudta a nevüket — nem a botanikai nevüket, hanem a saját neveit, amiket magában adott nekik. A legöregebbik, a sarokban, az volt a Kati-rózsa. Az virágzott a legtovább, minden évben, makacsul, mintha nem akarná elengedni a nyarat.
Ma reggel azt is levágták.
Anna felállt, kiment a fürdőszobába, és megmosta a kezét. Nézte a csap alá tartott tenyerét, a piszkos víz hogyan folyik le a lefolyón. Aztán megtörölte a törülközővel, visszament a konyhába, és elővette a telefonját.
Nem Pétert hívta.
— Erzsébet — mondta, amikor a barátnője felvette. — Ráérsz holnap?
Erzsébet egy pillanatig csendben volt. Ismerte Annát huszonnyolc éve. Tudta, milyen az a hang, amikor Anna ilyen csendesen kérdez valamit.
— Ráérek — mondta. — Mi történt?
— Elmondok mindent. De most nem tudok — mondta Anna. — Holnap.
— Rendben. Tíz óra?
— Tíz óra.
Letette a telefont. A szobából hallotta Péter hangját — telefonált valakivel, valószínűleg az anyjával. Hallotta a töredékeket: „…nem értette…”, „…nem akart rosszat…”, „…Anna érzékeny erre…”
Anna leült, és a kezét a térdére tette.
Érzékeny. Tizenöt éve érzékeny. Huszonhat éve érzékeny. Erzsébet Vilmosné — Péter anyja, akit mindenki csak Vilmának hívott — huszonhat éve tudta, hogy Anna érzékeny. És huszonhat éve csinálta ugyanazt.
Az elején Anna azt hitte, csak beilleszkedési nehézség. Aztán azt hitte, talán tényleg nem gondolja rosszul. Aztán azt hitte, majd elmúlik. Majd megszokja. Majd beletörődik.
Huszonhat év alatt sok mindent hitt.
Ma már nem hitt semmit.
Az első évben — Anna akkor huszonnyolc éves volt, frissen házas, a ház még Péter nagyanyjáé volt, de már nekik adta át — Vilma rendszeresen „átnézett”. Nem kérdezett. Csak jött. A kertbe is. Felvette a paradicsomot, ha érettnek látta. Elvitte a paprikát, ha volt belőle elég. Anna akkor még szólt Péternek.
— Péter, kérlek, szólj az anyádnak, hogy ha valamit el akar vinni a kertből, előbb kérdezze meg —
— Anyám mindig így csinálta — mondta Péter. — A nagymama se bánta.
— Én bánom.
— Anna, ez a mi anyám. Nem az utcáról jön be.
Anna elhallgatott. Megtanulta, hogy ez az érv mindig jön. „Ez a mi anyám.” Mintha ez minden mást felülírna. Mintha az anyaság olyan védettséget adna, ami alól nincs kivétel, ami előtt minden más szempontnak el kell hallgatnia.
A következő évben Vilma elvitte a lecsópaprika felét, mielőtt Anna leszedette volna. Nem szólt. Csak jött, szedett, ment. Anna a konyhából nézte az ablakon, és nem ment ki. Arra gondolt: „Ha kimegyek, vita lesz. Ha vita lesz, Péter megint azt mondja, hogy érzékeny vagyok. Ha megint azt mondja, este nem bírok aludni.”