— Igen. A nagymamájától.
— Házasság előtt vagy után?
— Után. Öt évvel a házasság után halt meg a nagymama.
Klára bólintott.
— Ez lényeges. Házasság alatt szerzett örökség — ez általában különvagyon marad, nem közös. De — tette hozzá — ha Ön bizonyítani tudja, hogy saját munkájával, saját pénzéből fejlesztette az ingatlant, az más lapra tartozik. Volt-e ilyen?
— A kert — mondta Anna. — Én csináltam mindent. Péter soha nem kertészkedett. A növények, a trágyázás, az öntözőrendszer — azt is én fizettem, a saját keresményemből.
— Számlák vannak?
Anna egy pillanatig gondolkodott.
— Nem mind. De néhány van. Elég régi is.
— Jó — mondta Klára. — Az öntözőrendszer az különösen jó, mert az az ingatlan értékét növeli. Ha van számla, az bizonyíték. — Egy pillanatra abbahagyta az írást. — Mit szeretne Ön pontosan?
— Azt — mondta Anna —, hogy a kert az enyém legyen jogilag is. Vagy legalább annyi, hogy a férjem anyja ne jöhessen be az én engedélyem nélkül.
— Az utóbbi — mondta Klára — jogilag akkor oldható meg, ha a telek legalább részben az Ön nevén van. Ha csak Péteré, és Péter engedi a bejárást, akkor jogi alapon nehéz megakadályozni. De — tette hozzá — ha az ingatlan egy részét Önre írják át, vagy Ön különvagyont igazol a fejlesztésekre vonatkozóan, akkor más a helyzet.
— Mit jelent ez pontosan?
— Azt jelenti — mondta Klára —, hogy ha az öntözőrendszerre van számlája, és a számla az Ön nevére szól, akkor az Ön vagyona. Nem az ingatlan, hanem a berendezés. Ez nem tökéletes megoldás, de kiindulópont. — Lerakta a tollát. — A másik lehetőség: megállapodás Péterrel. Ha Péter beleegyezik, hogy a telket megosztják — egy részét Önre írják —, az ennél egyszerűbb. De ehhez Péternek is kell akarnia.
Anna a kezét a térdére tette.
— Péter nem fogja akarni.
— Akkor marad a jogi út — mondta Klára. — Ez hosszabb, drágább, és nem biztos, hogy az Ön javára dől el. De — tette hozzá — néha az eljárás maga elegendő. Néha elég, ha a másik fél tudja, hogy Ön komolyan gondolja.
Anna hazaért, és a kertbe ment. Leült a kerti székre, és a csonkokat nézte. A Kati-rózsa csonkja ott volt a sarokban. Vékony, egyenes, semmi.
Arra gondolt: „Tizenöt éve nőtt. Tizenöt éve vágták vissza minden ősszel, és minden tavasszal visszajött. Ez most más vágás volt.”
Aztán arra gondolt: „De a gyökér megvan.”
Felhívta Klárát.
— Megvannak a számlák — mondta. — Az öntözőrendszer, a talajtápszer, a kerítésposzok — ezeket én vettem, a saját nevemre. Tizenegy év anyaga.
— Hozza be — mondta Klára. — Aztán meglátjuk.
A következő három hétben Anna összeszedte az iratokat. Régi blokkok, számlák, egy régi füzet, amibe éveken át feljegyezte, mit vett, mennyiért — nem azért, mert perben gondolkodott, hanem mert mindig is pontosan akarta tudni, mennyit költ a kertre. Ez a pontossága most bizonyíték lett.
Klára átnézte az anyagot.
— Ez — mondta — elegendő alap. Nem a telekre, de a fejlesztésekre vonatkozóan. Ha pert indítunk, van miből kiindulni.
— Indítsuk — mondta Anna.
— Biztos? — kérdezte Klára. — Ez megterhelő lesz. Péterrel, a kapcsolatukkal —
— Biztos vagyok — mondta Anna.
Klára bólintott.
— Rendben. Akkor elkezdjük.
Aznap este Anna hazaért, és Péter a konyhában ült. A kezében egy papír volt — Anna nem tudta, honnan szerezte, de a papíron Klára irodájának fejléce volt.
— Ez igaz? — kérdezte Péter. Az arca szürke volt.
— Igaz — mondta Anna.
— Pert indítasz ellenem.
— Nem ellened — mondta Anna. — A vagyonomért. Ami az enyém. Amit én hoztam ide.
— Anna — Péter felállt —, ez a ház a mi otthonunk. Nem lehet így —
— Huszonhat éve nem volt az enyém — mondta Anna csendesen. — Huszonhat éve az anyád bejött, amikor akart, elvett, amit akart, és te azt mondtad, nem gondolta végig. — Egy pillanatig csendben volt. — A lányunk emlékének ültettem azokat a rózsákat, Péter. Ezt tudtad.
Péter nem válaszolt. A papírt letette az asztalra.
— Ha ezt csinálod — mondta végül —, anyám —
— Anyád nem fog bejönni a kertbe — mondta Anna. — Erre kérlek utoljára. Ha nem, a bíróság rendezi.