Ezért nem ment ki.
Aztán megszokta, hogy nem megy ki.
Kati öt évvel a házasság után halt meg. Az az ősz — Anna ma is pontosan emlékszik, hogyan nézett ki az a reggel, a kórházi folyosó fehér fénye, Péter arca — az az ősz kettétörte azt az Annát, aki addig volt. A következő tavaszon elültette a rózsákat. Nem mondta el senkinek, miért. Péternek sem. Csak csinálta.
Vilma egyszer megkérdezte:
— Minek ennyi rózsa? Annyi helyet foglal, lehetne oda valami hasznos is.
Anna nem válaszolt.
— Paradicsomot lehetne oda ültetni, vagy uborkát. A rózsa szép, de enni nem lehet.
— Nem kell enni — mondta Anna.
Vilma húzta a száját, de nem szólt többet. Akkor.
Évek teltek el. A kertet Anna kezelte — ő kapálta, ő öntözte, ő trágyázta, ő döntötte el, mi kerül hova. Péter nem kertészkedett, soha nem kertészkedett, az ásót húsz éve nem fogta kézbe. A kert Anna kertje volt, abban az értelemben, ahogy valami a tiéd lehet: a munkád benne van, a figyelmed benne van, a fájdalmad benne van.
De Vilmának ez nem számított.
Három évvel ezelőtt Anna hazaért a munkából — akkor még dolgozott, egy könyvelőirodában, napi nyolc óra —, és a kertben lévő ribizlibokor teljesen kopasz volt. Nem a madarak szedték le — a madarak szednek, de hagynak. Ez kopasz volt. Leszüretelve, módszeresen.
— Péter — mondta azon az estén —, az anyád elvitte az összes ribizlit.
— Biztos nem akarta az egészet — mondta Péter. — Valószínűleg csak szedegetett, és nem figyelte, mennyi marad.
— Semmi nem maradt.
— Anna —
— Semmi. Nem maradt. Egy szem se.
Péter felsóhajtott.
— Szólok neki.
Szólt-e, nem szólt-e — Anna nem tudta. Mert Vilma a következő évben is jött. A paradicsomért, az uborkáért, a zellerért. Mindig „mielőtt elromlik”. Mindig „nem akarta, hogy kárba menjen”. Mindig volt valami magyarázat, és Péter mindig továbbadta a magyarázatot, mintha az magyarázat lenne.
Anna rájött, hogy van egy rendszer. A rendszer így működik: Vilma csinál valamit, Anna szól Péternek, Péter magyarázatot hoz Vilmától, Anna elhallgat, Vilma újra csinál valamit. Ez a rendszer huszonhat éve működött. Olajozottan, következetesen, megszakítás nélkül.
Anna tizenöt éve ültette el az első rózsatőt. Azóta a rendszer tizenöt éven át működött. A rózsák tizenöt éven át nőttek. Ma reggel Vilma levágta őket.
Másnap reggel Anna tíz perccel tíz előtt ott volt Erzsébet lakásánál. Erzsébet kinyitotta az ajtót, megnézte Anna arcát, és nem kérdezett semmit — csak beljebb lépett, és a konyhába intett.
Leültek. Erzsébet kávét tett elébük.
— Elmondod? — kérdezte Erzsébet.
Anna elmondta. Az egészet. A ribizlitől a paradicsomig, a paprikától a zellerig, és végül a rózsákig. Végig csendesen beszélt. Nem sírta el magát, nem emelte fel a hangját. Csak mondta, amit mondani kellett.
Erzsébet végighallgatta. Aztán egy pillanatig csendben volt.
— Péter mit mondott a rózsákra? — kérdezte végül.
— Tudod, milyen az anyám. Nem gondolta végig.
Erzsébet a kezét az asztalra tette.
— Anna — mondta. — Mennyire van megterhelve a ház?
Anna felnézett.
— Semmennyire. Örökség. A nagymamától kaptuk — de jogilag Péternek adta, kettőnk nevére nem írtuk át soha. Én nem is kértem, akkor. Fiatalok voltunk.
— És a kert?
— Az is. Az egész telek. Péter neve van rajta.
Erzsébet bólintott. Nem mondott semmit.
— Miért kérdezed? — kérdezte Anna.
— Mert — mondta Erzsébet lassan — ha örökség útján szerezte, és a te neved nincs rajta, akkor jogilag Péteré. De ha bizonyítani tudod, hogy te vittél be értéket — munkával, fejlesztéssel —, akkor van mit megvitatni. És — tette hozzá —, ha kettőnknek lett volna, és most el akarnád különíteni, az más eljárás.
Anna a kávéscsészéje peremét nézte.
— Nem akarom Pétert elhagyni — mondta. — Csak azt akarom, hogy ne jöhessen be a kertbe.
— Az más kérdés — mondta Erzsébet. — A kerítés a te dolgod. Azt bármikor felállíthatod. De ha Péter neve van a telken, és Péter engedi az anyjának, hogy bejöjjön —
— Akkor nincs jogom megakadályozni — fejezte be Anna.
— Jogilag nem. Nem könnyen.
Anna felnézett.