Csend volt.
Péter leült. Anna is leült, a másik oldalon. Egymásra néztek — huszonhat év után, a konyhaasztal két végéről.
— Miért most? — kérdezte Péter. A hangja halk volt, nem dühös. Inkább fáradt.
— Mert most vágta le a rózsákat — mondta Anna.
— De miért pont ez? Volt ennél rosszabb is —
— Nem volt — mondta Anna. — Ez volt a legrosszabb.
Péter egy ideig nem szólt.
— Mit akarsz? — kérdezte végül.
— A nevem a telekre — mondta Anna. — Fele-fele. Vagy ha nem, a fejlesztések értékét. Klára kiszámolja. És — tette hozzá — az anyád nem jön be a kapun az én engedélyem nélkül. Soha többé.
— Anna, ez —
— Péter — mondta Anna —, ez az ajánlatom. Ha nem fogadod el, a bíróság dönt. — Felállt. — Gondold át.
Három napig nem beszéltek érdemben. Péter a nappaliban aludt, Anna a hálószobában. Reggel egymás mellett ültek a konyhában, kávét ittak, és nem néztek egymásra.
A negyedik napon Péter bejött a konyhába, és leült.
— Felhívtam Klárát — mondta.
Anna felnézett.
— A saját ügyvédemmel is beszéltem — mondta Péter. — Azt mondta, hogy ha pereskedünk, mindkét oldalnak drága lesz. És hogy — elhallgatott egy pillanatra — hogy a te igényed nem alaptalan.
Anna nem szólt.
— Hajlandó vagyok átírni a telek felét — mondta Péter. A hangja lapos volt, mint aki felolvas valamit. — Ha te visszavonod a pert.
— És az anyád?
Péter a kezét az asztalra tette.
— Szólok neki — mondta. — Hogy nem mehet be.
— Ez nem elég — mondta Anna. — Ez huszonhat éve nem volt elég.
— Akkor mit akarsz?
— Zárt kapu — mondta Anna. — Az én kulcsommal. Ha be akar jönni, engem hív. Nem téged. Engem.
Péter hosszan hallgatott.
— Rendben — mondta végül.
A kerítés két héttel később állt. Fából, erős deszkákból, egy vastag kapuval, amelyen egy lakat volt. Anna vette a lakatot — egy nehéz, fekete, számzáras lakat, a típus, amit nem lehet csak úgy felnyitni. Két kulcs volt hozzá. Egyiket Anna a kulcscsomójára tette. A másikat a fiókba zárta.
Az átírás hat hétbe telt. Közjegyző, földhivatal, papírok, aláírások. Anna ott volt mindegyiknél, és aláírt, ahol kellett. Amikor a közjegyző végül letette az utolsó pecsétet, és azt mondta, „ez most jogerős”, Anna bólintott.
Köszönt, kiment az irodából, és a lépcsőn megállt egy pillanatra.
A kezét a korlátnak támasztotta. A tenyere hideg vasat érzett.
Vilma egyszer felhívta, két héttel a kerítés felállítása után.
— Anna — mondta a telefonba, a hangja sértett és hűvös —, hallottam, hogy kerítést raktál. Azt is hallottam, hogy Péterrel…
— Vilma — mondta Anna csendesen —, ha be akar jönni a kertbe, hívjon fel. Megbeszéljük.
— De én mindig csak —
— Vilma — mondta Anna. — Hívjon fel. Megbeszéljük.
Letette a telefont.
Kálmán — Péter öccse — egyszer megpróbálta. Felhívta Annát, és azt mondta: „Anna, anyám nagyon megbántódott. Talán kicsit túlreagáltad —”
— Kálmán — mondta Anna —, a lányom emlékének ültettem azokat a rózsákat. Ezt tudtad?
Csend volt a vonalon.
— Nem — mondta Kálmán végül. Halkan.
— Most már tudod — mondta Anna, és letette a telefont.
Az ősz végén Anna visszavágta a csonkokat. Nem mind — néhány annyira mélyen volt levágva, hogy már nem volt mit visszavágni. A Kati-rózsa csonkja ott volt a sarokban, vékony és kopasz.
Anna letérdelt mellé, és a kezével megérintette a talajt. A föld még meleg volt, az ősz vége előtt, az utolsó napok egyikén.
Arra gondolt: „Ha a gyökér él, visszajön. Ha nem, újat ültetünk.”
Nem tudta még, melyik lesz.
A következő tavasszal, április közepén, amikor Anna kiment a kertbe, a sarokból egy vékony, zöld hajtás nézett ki a talajból. Alig látszott — egy ujjnyi, halvány, bizonytalan.
De ott volt.
Anna leguggolt, és sokáig nézte. Nem nyúlt hozzá, nem öntözte meg — csak nézte, ahogy a reggeli fény ráesett a kis zöld hajtásra, és a föld körülötte sötét és nedves volt a hajnali harmattól.