— Akkor mit csináljak?
Erzsébet a kezét összekulcsolta.
— Anna, van egy barátnőm. Varga Klára, ügyvéd. Ingatlanügyekkel foglalkozik. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de ha te hoztál be értéket ebbe az ingatlanba — és huszonhat év munka az —, akkor van alap. Különösen, ha az örökség nem közös vagyon volt eredetileg.
— Nem volt — mondta Anna. — Péter kapta egyedül.
— Akkor — mondta Erzsébet — az örökség maradt Péteré. De a te munkád — a kert, a fejlesztések, ha volt ilyen — az más. Klára pontosan meg tudja mondani, mi lehetséges.
Anna a kezét a térden tartotta. Arra gondolt: „Huszonhat éve nem gondoltam erre. Huszonhat éve nem akartam erre gondolni. Azt hittem, nem kell.”
— Felhívod Klárát? — kérdezte Erzsébet.
— Felhívom — mondta Anna.
Hazafelé a buszon Anna az ablakon kinézett. Az utca ment el mellette — házak, kertek, kapuk. Minden kertnek volt kerítése. Minden kapunak volt zárja.
Az övéknek nem volt. Soha nem volt szükség rá — mondta Péter egyszer, régen. „Minek kerítés, ha mindenki rendes?”
Anna akkor nem válaszolt.
Arra gondolt most: huszonhat éve nem válaszolt sokszor, amikor kellett volna.
Otthon Péter a nappaliban ült, és tévét nézett. Felnézett, amikor Anna bejött.
— Hol voltál?
— Erzsébetnél.
— Aha. — Visszanézett a tévére. — Anyám felhívott reggel. Mondta, hogy sajnálja a rózsákat. Azt hitte, levághatja, mert —
— Péter — mondta Anna.
Péter elhallgatott.
— Holnap jön egy ember kerítést mérni. Kérem, hogy ne vitatkozz ezzel.
Péter felnézett.
— Kerítést? Miért kellene —
— Mert azt akarom — mondta Anna.
— De anyám ezután hogy jön be —
— Nem jön be — mondta Anna. — Erre is kérlek.
Péter a tévére nézett, aztán vissza Annára. Az arcán valami zavart volt — nem düh, inkább a zavarnak az a fajtája, ami akkor jön, amikor valaki olyat hall, amire nem számított.
— Anna, ez túlzás —
— Jó éjszakát, Péter.
Anna elment a hálószobába. Leült az ágy szélére, és a kezét a térdére tette. A szíve lassan dobogott — nem a düh szíve, nem a félelem szíve. Valami más. Valami, ami rég nem volt benne.
Másnap a kerítésmérő megjelent. Egy középkorú férfi, csendes, szakszerű. Körbejárta a telket, mérőszalaggal, bólogatott, jegyzetelt.
— Mikor tudja elvégezni? — kérdezte Anna.
— Két héten belül — mondta a férfi. — Ha a faanyag megvan.
— Legyen meg — mondta Anna.
Péter az egész idő alatt a verandán állt. Nem szólt bele. Egyszer kinyitotta a száját, aztán becsukta.
Anna arra gondolt: „Tudja, hogy most nem szabad.”
Aznap este Péter megpróbálta újra.
— Anna, ha kerítés lesz, anyám nem tud bejönni. Ez azt jelenti, hogy —
— Igen — mondta Anna.
— Ezt nem teheted —
— Tehetek — mondta Anna csendesen. — A kert az enyém is. A munkám benne van.
— Jogilag a ház az én nevemen van —
— Tudom — mondta Anna. — Ezzel is foglalkozom.
Péter elhallgatott. Valami átfutott az arcán — most már nem a zavar, hanem valami, ami közelebb volt a félelemhez.
— Mit értesz az alatt, hogy foglalkozol?
— Amit mondtam.
— Anna —
— Péter — mondta Anna —, huszonhat éve itt élek. Huszonhat éve dolgozom ebben a kertben. Huszonhat éve hallgatom, hogy az anyád elveszi, amit akar, és te azt mondod, nem gondolta végig. — Egy pillanatra elhallgatott. — A lányom emlékének ültettem azokat a rózsákat. Ezt tudtad. Mindenki tudta.
Péter nem válaszolt.
— Holnap megyek ügyvédhez — mondta Anna. — Csak annyit akartam tudni, hogy tudsz.
Lefeküdt, és elaludt. Nem sokáig tartott, amíg elaludt — ez meglepte őt magát is. Azt hitte, forgolódni fog. De a teste lefeküdt, és csend lett.
Varga Klára irodája a városközpontban volt, egy régi bérház második emeletén. Kicsi, rendezett helyiség, a falon könyvespolc, az asztalon iratok. Klára negyven körüli nő volt, rövid haj, szemüveg, határozott kézszorítás.
— Erzsébet mondta, hogy hív — mondta. — Üljön le. Mondja el.
Anna elmondta. Klára végighallgatta, és közben néha feljegyzett valamit.
— A ház Péter nevén van — mondta Klára, amikor Anna végzett. — Örökség útján kapta?