— Mindenki ad háromezer forintot. Ne hozz szégyent ránk.
Erika a telefont a füléhez szorítva állt a konyhában, és nézte a csempét. Tizenöt éve ugyanaz a repedés futott végig a bal sarokban — soha nem javította meg Sándor, és ő sem. Valahogy mindig más volt a fontosabb.
— Értettem, Anna — mondta csendesen.
— Mert Jenőnek ez fontos. Az érettségi egyszer van az életben.
— Tudom, mikor van az érettségi.
Letette a telefont. Kiment a nappaliba, leült a fotelba, és nézte a falat. A gyomra összeszorult — nem az Anna hangja miatt, hanem mert már tudta, még mielőtt kiszámolta volna: háromezer forint nincs. Nem volt az elmúlt másfél évben egyszer sem.
Hatvanegy évesen, volt gépészmérnökként, aki negyven évig dolgozott és korán ment nyugdíjba, mert a térde már nem bírta — háromezer forint nem kis összeg. A havi nyugdíja hatvanhétezer-négyszáz forint volt. Ebből ment a rezsi, az étel, a gyógyszer. Sándor a sógornője férje volt, Anna a sógornője. Jenő az ő fiuk — tizennyolc éves, most érettségizett, és Erika még emlékezett rá, amikor a kórházban meglátogatta a kis Annát, és a csecsemőt a karjába vette.
Akkor Anna még nem volt olyan, amilyen most lett.
Vagy mindig ilyen volt, csak Erika nem vette észre?
Felállt. Bement a hálószobába, kinyitotta az éjjeliszekrény fiókját, és kivette a kis kék borítékot. Tizenöt hónapja tette oda az első százas bankjegyet. Minden hónapban egyet. Volt olyan hónap, amikor nem tudta, hogy meglesz-e — márciusban a gyógyszer drágult, és két hétig krumplit evett főzeléknek. De a százast félretette.
Kiszámolta. Tizenöt hónap, havonta száz forint. Ezerötszáz forint.
Aztán az utolsó két hónapban, mert Jenő közeledett az érettségihez, összeszorította magát, és havi százötven forintot tett félre. Kettőezer forint. Pontosan kettőezer forint volt a borítékban.
Kiterítette az asztalra.
Tudta, hogy Anna mit fog mondani. Tudta, hogy mindenki tudni fogja. Egy ilyen összejövetelen az emberek figyelnek — figyelnek, ki mit ad, ki mennyit, ki hoz szégyent a családra.
De aztán leült, és elővette a levélpapírt.
Nem volt különleges — sima fehér lap, amit a fiókból húzott ki. A tolla egy régi Ikea-s golyóstoll volt, kicsit kiszáradt, de még írt. Nekifogott.
*Kedves Jenő.*
Megállt. Nézte a két szót. Aztán folytatta — nem szépen, nem ünnepélyesen, hanem úgy, ahogy tényleg gondolta.
*Ebben a borítékban kétezer forint van. Tizenöt hónapig tettem félre havonta százat, az utolsó két hónapban százötvenet. Tudom, hogy mások többet adnak. De ez az összes, ami tőlem telt — és minden forintot neked szántam, amióta megtudtam, hogy érettségizni fogsz.*
*Nem kell semmit mondanod. Csak azt akartam, hogy tudd: hiszek benned. Nem a számjegyektől függ, hogy mit gondolok rólad.*