*Szeretlek. Erika néni.*
Összehajtotta, beletette a borítékba a pénzzel együtt, és leragasztotta.
A kezei nem remegtek. Nem sírt. Csak állt a konyhában, és nézte megint azt a repedett csempét.
„Hát — gondolta —, most aztán tényleg szép lesz.”
Az összejövetelt Anna rendezte, a saját lakásában, amely három szobás volt, frissen felújítva, a falak világosszürke festékkel, amit Erika egyszer látott egy magazinban. A bejáratnál cipőtartó állt, fehér, matt — az is új volt.
Erika bejött, és letette a cipőjét. Felöltőjét a fogasra akasztotta — a piros sálat rajta hagyta, mert fázott. Hatvan felett az ember mindig fázik, ha nem mozog eleget.
— Erika! — Anna a konyhából jött ki, és az arcán az a mosoly volt, amelyik soha nem ér fel a szeméig. — Jól nézel ki.
— Köszönöm. — Erika átadta a borítékot. — Ez Jenőnek.
Anna elvette, és egy pillanatig a kezében tartotta. Erika látta, hogy a sógornője megnyomja — tapintja az ujjaival, hogy megérezze a vastagságát. Egy régi reflex — mások is csinálják, nem csak Anna. De Anna arcán valami futott át, ami nem volt egészen mosoly.
— Köszönöm — mondta Anna, és elment.
Erika bement a nappaliba.
Jenő ott állt a barátaival — három fiú, mindannyian felöltözve, nyakkendővel, kicsit feszesen, ahogy a tizennyolc évesek szoktak lenni, ha nem tudják, hogy felnőttek legyenek-e már vagy még ne. Jenő meglátta Erikát, és odajött.
— Erika néni.
— Gratulálok — mondta Erika, és megfogta a kezét. — Érettségi. Ez nagy dolog.
— Nem is tudom még, hogy mit kezdjek vele — mondta Jenő, és mosolygott. Kicsit zavartan, ahogy tizennyolc évesen szokás.
— Majd kitalálod. — Erika elengedte a kezét. — Van időd.
Leültek. Eljött a vacsora, eljöttek a rokonok — összesen tizenketten lehettek, és Erika ott ült köztük, evett a levestől, ami sós volt, de nem szólt, és hallgatta a beszélgetést. Anna mindenhol ott volt — hozta a tálakat, töltötte a borokat, elrendezte az embereket, és közben folyamatosan mosolygott.
Erika figyelte. Mindig is figyelte Annát.
Tizenkét évvel ezelőtt, amikor a sógornak — Annának a férjének — munkahelye megszűnt, és három hónapig nem volt bevételük, Erika adott nekik nyolcvanezer forintot. Nem kölcsönként — adta, mert akkor volt miből, és mert Jenő akkor hat éves volt, és Erika nem akarta, hogy egy hatéves gyerek éhezzen.
Visszaadni soha nem adták vissza.
Nem is kérte Erika.
De most itt ült, és a gyomra összeszorult, mert tudta: a boríték ott van Anna kezében, és hamarosan eljön az a pillanat.
El is jött.
Az asztal végén Anna összegyűjtötte a borítékokat — mindenkitől, aki hozott. Erika megszámolta: kilenc boríték. Anna lerakta őket a kis tálcára, és kivitte a nappaliba, ahol mindenki ült.