— Jenő, gyere — mondta Anna.
Jenő odament.
Erika a sarokban ült, a kezét az ölében összefonva, és nézte.
Anna átadta a tálcát Jenőnek.
— Nyisd ki — mondta. — Hadd lássuk.
Jenő kinyitotta az első borítékot. Háromezres — valaki ráírta ceruzával. A második — szintén. A harmadik — ötezer, az Erika egyik unokatestvérétől, akit egyébként alig ismert. A negyedik, az ötödik.
Aztán eljött az Erika borítékja.
Jenő kinyitotta, és kivette, ami benne volt. A két bankjegyet és a levelet.
Anna ott állt mellette. Erika látta, ahogy a sógornője a vállán átnéz — és meglátta a két bankjegyet. Egy pillanat. Aztán Anna kivette Jenő kezéből a levelet, és elolvasta. Csendben. A szoba csendes volt — valaki épp abbahagyta a mondatát, és a csend maradt.
Anna odalépett a férjéhez, és vállba súgta — de a szoba csendes volt, és Erika hallotta.
— Kétezer forint. Meg valami levél.
Erika a kezét nézte. A térdén feküdt, összefonva, és nem mozdult.
„Na — gondolta. — Na, ez most szép.”
Nem nézett fel. Nem akarta látni, hogy ki néz rá.
De aztán valami megmozdult az asztal mellett.
Jenő elvette a levelet az anyja kezéből. Csendben. Nem szólt semmit — csak elvette. Anna meglepetten nézett rá, de nem szólt.
Jenő elolvasta a levelet.
Csendben olvasta. Erika figyelte — a fiú arcát, ahogy a sorokon halad a szeme. Tizennyolc éves arc, amelyen még ott van a gyerekkor, de már valami más is. Valami, ami formálódik.
Aztán Jenő felemelte a fejét.
— Felolvashatom? — kérdezte. Nem az anyjától kérdezte. Erika felé nézett.
Erika egy pillanatig nem szólt. A gyomra összeszorult, aztán valami meglazult benne.
— Olvasd — mondta.
Jenő felolvasta. Nem hangosan, nem drámaian — csak úgy, ahogy az ember olvas, ha valamit komolyan vesz.
*Kedves Jenő. Ebben a borítékban kétezer forint van. Tizenöt hónapig tettem félre havonta százat, az utolsó két hónapban százötvenet…*
A szoba csendes volt. Erika a kezét nézte.
*…Nem kell semmit mondanod. Csak azt akartam, hogy tudd: hiszek benned. Nem a számjegyektől függ, hogy mit gondolok rólad.*
Jenő megállt. Csend.
Anna a konyhaajtóban állt, és Erika nem nézett rá, de érezte, hogy ott van.
Jenő letette a levelet.
— Ez a legdrágább ajándék — mondta.
Nem mondta hangosan. Nem mondta ünnepélyesen. Csak kimondta, mint egy tényt, ami van.
A szoba megmozdult. Valaki köhögött. Valaki más töltött a borából. A rokonok lassan visszafordultak egymáshoz, és a beszélgetés újraindult — halkan, kicsit más hangon, mint előtte.
Erika felnézett.
Jenő ott állt, és a kezében tartotta a levelet. Nézett rá.
Erika bólintott. Csak annyit.
Jenő bólintott vissza.