Anna elment a konyhába. Erika hallotta, ahogy a csapot kinyitja, ahogy edény csörög. Nem jött vissza sokáig.
Az este ment tovább. Erika evett a tortából, ami túl édes volt, és ivott egy pohár vizet, mert a bor drága volt és nem kért. Valakivel beszélt a sarokban — az egyik rokonnal, aki az unokáiról mesélt. Erika hallgatta, és bólogatott, és közben a háttérben figyelt: Anna hányszor néz rá.
Egyszer sem nézett rá.
Hazafelé, a buszon, Erika a piros sálat szorosabbra húzta a nyaka körül. Kint már hűvös volt — szeptember eleji este, amikor a nappal még meleg, de az éjszaka már nem.
Nem gondolt Anna mondatára. Nem gondolt a szoba csendére. Csak ült, és nézte az ablakon át a várost.
„Kétezer forint. Meg valami levél.”
Igen. Pontosan.
Három nappal később csütörtök volt, és Erika épp a levest főzte — krumpli, sárgarépa, egy kis zeller, mert a hús drága volt és nem fért bele a keretbe. A leves azért jó volt, ha az ember nem sajnálja az időt, és ad neki időt forrni.
A csengő megszólalt.
Erika letörölte a kezét a kötényébe, és kiment. Kinyitotta az ajtót.
Jenő állt ott. A kezében két bevásárló szatyor volt — a nejlontáska egyik oldala kicsit mélyebbre lógott, nyilván nehezebb volt.
— Szia, Erika néni — mondta.
Erika egy pillanatig csak nézte.
— Szia — mondta végül. — Gyere be.
Jenő bejött. Lerakta a szatyrot a konyhában — nem kérdezte, hova tegye, csak lerakta az asztalra.
— Hoztam valamit — mondta. — Nem sok. De…
Erika belenézett a szatyorba. Kenyér, tej, egy kis sajt, alma, rizs, és alul egy csomag tészta.
— Jenő — mondta.
— Nem kell semmit mondani — mondta Jenő gyorsan. — Komolyan. Csak… hozni akartam.
Erika a szatyorra nézett, aztán a fiúra.
— Ülj le — mondta.
Jenő leült. Erika visszament a tűzhelyhez, és keverte a levest. Egy ideig csend volt.
— Tud főzni? — kérdezte Jenő.
— Mit gondolsz? — Erika rá sem nézett. — Negyven évig dolgoztam. Valakinek főzni kellett.
— Édesanyám nem főz. Rendelnek.
— Tudom.
Megint csend. A leves bugyborékolt.
— Erika néni — mondta Jenő.
— Igen.
— Mióta…
Nem fejezte be. Erika tudta, hogy mit akar kérdezni.
— Másfél éve — mondta. — A térdem. Korán mentem nyugdíjba.
— És… jó?
— Nem.
Jenő elhallgatott.
— De megszokja az ember — mondta Erika. — Az ember sok mindent megszokik. — Megkavarta a levest. — Azt is, amit nem kellene.
Jenő nézte a kezét.
— Én nem tudtam — mondta.
— Nem is kellett tudnod. — Erika levette a tüzet. — Tizennyolc éves voltál.
— Most is tizennyolc vagyok.
— Most is. — Erika odafordult, és a fiúra nézett. — De most már tudod.
Jenő bólintott.