Leültetek együtt, és ettek a levesből — Erika kivett egy második tányért, mert volt elég, és a kenyérből, amit Jenő hozott, Erika szelt két szeletet. A fiú evett, és nem mondta, hogy finom, de Erika látta, hogy eszik. Ez elég volt.
— Műszaki főiskolára jelentkeztél — mondta Erika. Nem kérdés volt.
— Honnan tudja?
— Anna mondta. Két évvel ezelőtt. Akkor még büszke volt rá.
Jenő kicsit elmosolyodott.
— Igen. Gépészet.
Erika bólintott.
— Jó — mondta. — Annak mindig lesz helye.
— Erika néni is gépész volt?
— Mérnök. Gépészmérnök. — Erika a tányérjára nézett. — Negyven évig. A gyárban.
— Milyen volt?
Erika nem válaszolt azonnal. Nézte a levest.
— Jó volt — mondta végül. — Néha nagyon fárasztó. De jó volt, mert az ember csinált valamit, ami működött. Ami kézzelfogható volt. — Felnézett. — A gépek nem hazudnak. Vagy működnek, vagy nem.
Jenő bólintott, és valami volt az arcán — figyelem. Nem az a fajta figyelem, amit az emberek mutatnak, amikor várják, hogy a másik befejezze. Hanem igazi figyelem.
Erika erre nem számított.
Sokáig ültek. Jenő kérdezett — a gyárról, a munkáról, arról, hogy milyen volt hatvan évvel ezelőtt mérnöknek lenni. Erika mesélt — nem sok mindent, de amit mondott, azt igazán mondta. A fiú hallgatta.
Mikor Jenő felállt, és a szatyrot összehajtogatta, hogy elvigye, Erika az ajtóban állt.
— Köszönöm — mondta Erika.
— Miért?
— Hogy eljöttél.
Jenő megállt az ajtóban.
— Erika néni — mondta. — Visszajöhetek?
Erika egy pillanatig nézte.
— A leves mindig van — mondta.
Jenő elment. Erika behúzta az ajtót, és visszament a konyhába.
A szatyrok még ott álltak az asztalon — a kenyér, a tej, a sajt. A rizs. A tészta.
Erika kivette a sajtot, és a hűtőbe tette. Aztán a tejet. Aztán az almát.
Amikor Anna legközelebb felhívta — két héttel az összejövetel után, és a hangja az a hangja volt, amelyik valami elvárást tartalmaz, még mielőtt kimondja —, Erika hallgatta végig.
— Erika, a Jenő születésnapja novemberben van, és gondoltuk, hogy…
— Anna — mondta Erika csendesen.
— Igen?
— Nem tudok segíteni.
Csend a vonalon.
— Hogyhogy nem tudsz?
— Nem tudok. — Erika nem magyarázta. — Minden jót.
Letette.
Nem remegett a keze. Nem dobogott a szíve gyorsabban. Csak állt a konyhában, és nézte a csempét — a bal sarokban a régi repedéssel.
Aztán visszament a tűzhelyhez.
A leves forrni kezdett, és a konyha megtelt a zeller szagával — éles, zöld, kicsit keserű, de nem kellemetlenül. Erika levette a fedőt, és megkavarta.